ismerős
ismerős [e] melléknév és főnév, (tájszó) ösmerős
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. Olyan <személy>, akivel már találkoztunk, beszéltünk, akiről tudunk egyet-mást, s akivel – noha közelebbi, baráti viszonyban nem vagyunk vele – a szokásos társadalmi formák szerint érintkezünk (pl. köszönünk neki). Esküvőjére meghívta a rokonokat és az ismerős kartársakat.
2. Olyan <dolog, jelenség>, amelyet valamikor már tapasztaltunk, érzékeltünk, s amelyre többé-kevésbé világosan vissza tudunk emlékezni. Ismerős arc, hang; ismerős táj, város, vidék. A venyigék buja leveleiről … ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek. (Mikszáth Kálmán) Visszahítt a kisvárosom, az ismerős házak figyelő ablakszemei. (Kaffka Margit) Tűnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak … (Karinthy Frigyes) || a. Olyan <személy>, akit valamikor már láttunk, s ezért többé-kevésbé világosan vissza tudunk rá emlékezni. Nem tudom, hol láttam ezt a fiatalembert, de olyan ismerős nekem.
3. (csak határozóval) Olyan <személy>, aki ismer vkit, vmit. Ismerős vkivel. Nem ismerős ebben a városban.
II. főnév -t, -ök, -e [e] Ismerős (1) személy. ® Ismeretlen ismerős; jó, személyes ismerős; ® távoli ismerős. Ők már régi ismerősök. Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek. (Ady Endre) Annyi lány és annyi ifjú, ismeretlen ismerősök. | Sápadt és komoly diákok. (Kosztolányi Dezső)
Szóösszetétel(ek): nőismerős.
