izé
izé főnév és mondatszó
I. főnév -t, -je [e] (bizalmas)
1. <Vkinek, vminek a nevét, megnevezését pótló szócska; olyankor mondjuk, amikor vmi v. vminek, vkinek a neve nem jut eszünkbe, v. vmit nem tudunk v. nem akarunk kimondani.> Mi ez az izé? Add ide az izét, a tintatartót! Találkoztam izével, Kovács Jóskával. Oh te piros nap! | Mért vagy te piros? … Csak én tudom ennek okát, Én, kit földöntúli izék Földöntúli izékbe avattak. (Petőfi Sándor) Mi volt ez az izé, … amit most lenyeltem? (Jókai Mór) Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy … gyönge az idegrendszere. (Kosztolányi Dezső) || a. (szépítő, eufemisztikus kifejezésként) <Az alsóruha v. egyes testrészek megnevezése v. durva, illetlen szavak helyett álló szócska, kül. a testi szükségletekkel, a nemi élettel kapcs.> Igazítsd meg a ruhád, mert kilátszik az izéd! Nekem meg az izém, derékban, ketten is fogjátok meg, jó asszonyim! (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Dideregj, sanyarogj Az előörsön, Dörzsölgetvén az izédet. (Arany János–Arisztophanész-fordítás)
II. mondatszó <A folyamatos beszéd megszakításaként v. nehezen induló beszéd bevezető szavaként, emlékezetzavarra, ill. laza, hanyag fogalmazásra valló mondatban.> Izé, azt akarom mondani … Te, izé, gyere ide! Izé, hogy is mondjam … Izé – Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten, Akartam én valamit mondani. (Arany János–Shakespeare-fordítás) Hol is hagytam csak el! Izé, izé … hebegé zavartan. (Mikszáth Kálmán)
