kérdő
kérdő melléknév és főnév
I. melléknév -n v. -en [e] v. -leg [e]
1. (ritka, választékos) Olyan <személy>, aki kérdez; kérdező.
2. Kérdést (1), érdeklődést kifejező, vmire választ váró. Kérdő pillantás, tekintet; kérdőn néz rá. Mire visszatért Menyus, kérdő tekintetek majd hogy szét nem hasogatták. (Mikszáth Kálmán) || a. (nyelvtudomány) A kérdésnek (1a) v. vmely részletének nyelvi kifejezésére való, haszn. Kérdő határozószó: olyan h., amellyel helyi, idő- és módbeli v. egyéb körülményt tudakolunk (pl. hol?, mikor?, meddig?, hogyan?, miért?); kérdő mondat; kérdő névmás: olyan n., amellyel személyt, dolgot, mennyiséget, milyenséget tudakolunk (pl. ki?, mi?, hány?, hányadik?, mennyi?, melyik?, milyen?, mekkora?). [Lőrinc pap] gonddal használja a kérdő, fölkiáltó mondatokat, … jelesen csoportosítja érveit. (Péterfy Jenő) || b. (nyelvtudomány) Vmely szónak v. mondatnak kérdés voltát kifejező, ill. meghatározó. Kérdő hanglejtés; kérdő szórend.
II. főnév <Csak ezekben az állandósult szókapcsolatokban:> Kérdőre von v. (ritka) kérdőre fog, vesz vkit: magatartásának, viselkedésének, cselekedetének okát, magyarázatát erélyes, követelő módon kérdezi, számon kér tőle vmit. Néhány sorban, melyet avégett, hogy halála miatt senki kérdőre ne vonassék, asztalán hagyott, kifejezé a szándékot, hogy életének saját kezével vet véget. (Eötvös József) Eljött egy este, s szép tapintatosan kérdőre vette leányomat. (Mikszáth Kálmán)
