lator
lator főnév és melléknév
I. főnév latrot, latra v. -t, -ja
1. (régies, választékos) Gonosztevő, gazember. Lator módjára viselkedik. Szép vitéz Hunyadit | Föl Szent-György terére | Hurcolták a latrok. (Petőfi Sándor) || a. (bizalmas, tréfás) Csintalan, kópé, gazfickó. Ebadta latorja! Nagy lator az öreg! Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz …, hogy Tinka volt-e vagy Málcsi? (Mikszáth Kálmán)
2. (vallásügy) A Jézussal együtt keresztre feszített két gonosztevő egyike. A jobb lator még aznap a mennybe volt. (Kosztolányi Dezső)
3. (népies, régies) Bűnös szerelmi viszonyban élő, kicsapongó személy, rendsz. férfi; kurafi, szerető. E gyászos asszony latrával mulat. (Vörösmarty Mihály) Te is velem jössz Zsófi …, velem jön a latrod is. (Mikszáth Kálmán)
II. melléknév -ul
1. (elavult) Ilyen <személy>; parázna. Ha házasság nem lehetett közöttök, [a nőnek a férfi] lator társának kellett lenni. (Pázmány Péter)
2. (népies, régies) Gonosz, elvetemült, gaz. Lator gyermek, ember; lator módra. Latorul viselkedik. Ez világnak dolga Változék latorra. (Tóth Árpád) || a. (régies, irodalmi nyelvben) Kicsapongó, parázna. Háromszor fölkél elszánva keresni leányát, S háromszor rogy vissza szegény a szikla tövéhez: „Nem mehetek; de te … menj gyorsan utána, És ha lator kézben lelvén nem mentheted, öld meg.” (Vörösmarty Mihály)
Szóösszetétel(ek): latorbarlang; latorfi.
