lep
lep [e] tárgyas ige -tem, -ett, -jen [e, ë, ë]
1. (választékos) Vmi lep vmit: vmire ráhullva, rárakódva v. ráömölve úgy van rajta, hogy vékonyabb, vastagabb rétegként borítja, s többé-kevésbé eltakarja. A hegy tetejét hó lepi. Köd lepi a völgyet. Víz lepi a lapályt. Por lepi a bútorokat. Haj! valahányszor az énekben zendűlve közelgetsz, Köny lepi a szemet. (Vörösmarty Mihály) Hajts le, juhász, hajts le! dér lepi az ormot. (Arany János) || a. (átvitt értelemben) Ma már dér lepi mindkettőnk fejét. (Szabó Lőrinc) || b. (ritka, választékos) Vmi lep vkit, vmit: <takaró, ruhadarab> úgy van rajta, hogy többé-kevésbé betakarja. Könnyű palást lepi a testét.
2. (népies) Vmi lep vkit, vmit: nagy tömegben rajta, körülötte van. Legyek lepik a gyümölcsöt. Letakarta a húst, hogy ne lepje a légy. A vörös szőrű róka formájú ebek százával lepik néhol az utcákat. (Gárdonyi Géza) Sáskák lepik a Tisza partjait. (Juhász Gyula)
3. (régies) Váratlanul, meglepetésszerűen vhol talál, ér, kap vkit, vmit. A vidámság, boldog érzés Közt ne lepjen gyászos végzés. (Vörösmarty Mihály) [A bég] e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, akit védtelenül lepett. (Jókai Mór) || a. (ritka) Vhol lep vkit: tetten éri, rajtakapja. Ott lepte az udvarlót a feleségénél. Ott lepte a hallgatódzó komornát az ajtó előtt.
Igekötős igék: belep; ellep; meglep.
lepő.
