m
m [emm] főnév m-et, m-je [emmët, emje]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: az a zöngés mássalhangzó, orrhangú zárhang, amelyet úgy képezünk, hogy alsó és felső ajkunkat zárjuk, s közben a tüdőből áramló levegő az orron át távozik (pl. a merem ige első és utolsó hangja). Az m ejtése, képzése. Klárcsi kisasszony – | … | Őtőle vett leckét magános órán; | Istók előtte mondá szerepét, | Az meg követte egykissé az orrán | Keresztül ejtve az m-et s a b-t. (Arany János) || a. E hangnak az a változata, amelyet v és f előtt ejtünk, s úgy képezünk, hogy az alsó ajakkal és a felső fogsorral zárt alkotunk; a levegő részben a szájon, részben az orron át távozik (pl. a hamvas, sámfa szóknak v. f előtti hangja).
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizenkettedik, a magyar ábécének az ly és az n közé eső huszonegyedik betűje; nyomtatott alakja: m, M. Kis m; nagy M.
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik.> Az m bekezdés; az első fejezet m pontja.
3. M: <írásbeli rövidítésül:> a) méter; b) (nyelvtudomány) <nyelvtanban, szótárban, főnév után:> masculinum (= hímnem); c) (tudományos) <időpont megjelölésében rendsz. a számjegy felső része magasságában elhelyezett kisebb alakú betűként:> minutum (= perc; pl. 20 h 10 m); d) (fizika) tömeg. || b. M.: a) magyar; b) megye(i); c) mint. || c. M v. (ritka) m: római számjegy, értéke: 1000.
