magányos
magányos melléknév és főnév
I. melléknév -an, -abb
1. Elhagyatott, ritkán v. egyáltalán nem látogatott <hely>. Magányos ház, lak. Magányos úton építek egy házat. (Juhász Gyula) S fenn újra a magányos útra vágtunk, | mely kő és szirt között előnkbe nyílott. (Babits Mihály–Dante-fordítás) || a. Magános (I. 1). Magányos bokor, fa, kút. Magányos ház áll a falu végén. A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményü csárda. (Petőfi Sándor) Elérkeztünk a … partnak ahhoz a pontjához, ahol a magányos bárkának kellett lennie. (Kuncz Aladár)
2. Magános (I. 2). Én magányosan lakom, sem apróm [= gyermekem], sem öregem. (Tolnai Lajos) A családnak több kísértete volt, akik szívesen felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék. (Krúdy Gyula) Halászok állnak a parton ott, | magányos lelkek, órjás kezekkel. (Radnóti Miklós)
3. Olyan <személy>, aki szívesebben van egyedül; magának való, az emberekkel nem szívesen érintkező. Furcsa, bogaras, magányos ember volt. || a. Az ilyen személyre jellemző. Te derítsd fel a férfi gondjait Magányos örömid szép holdvilágával. (Berzsenyi Dániel)
4. (1945 előtt) A kizsákmányoló társadalomban helyét nem lelő, társtalan <személy>. || a. Ilyen személyre jellemző. Egy nagy magányos élet tiszta gőgjét Mint koronát, úgy hordja homlokom. (Juhász Gyula)
II. főnév -t, -ok, -a (ritka, irodalmi nyelvben) Társtalan, magányos (3, 4) személy. Vajda János, a nagy magányos. A magányost kétszeres Kín nyomja és emészti szűntelen; Nincs részvevője, nincs rokon fele. (Vörösmarty Mihály)
