megszólal
megszólal tárgyatlan ige
1. <Személy> elkezd szólni, beszélni, szóra nyitja a száját. Sokáig hallgatott, végre megszólalt. Szólalj meg már, no! Toldi felnézett rá s megszólala: „Bence!” (Arany János) Dobó megszólalt s beszélt el-elcsukló hangon. (Gárdonyi Géza) || a. <(Emberi) hang> hirtelen hallható lesz. Megszólalt egy hang a háta mögött. Gazember! – szólalt meg… egy hang… az ambituson. (Krúdy Gyula)
2. <Állat, tárgy> hangot kezd adni, hangzani kezd. Megszólal a fülemile; megszólalnak az ágyúk, a harangok, a kürtök. Az esti csendben megszólaltak a békák. Megszólalt másodízben a kakas, Hangját az éjben hosszan nyujtva el. (Tompa Mihály) Megszólalt a telefon. Paulette kérte Gasztont, hogy kísérje el. (Hunyady Sándor) Vártam, hogy… megszólalnak a trombiták. (Gelléri Andor Endre)
3. (átvitt értelemben is, bizalmas) (Majd) megszólal: a) <főként festmény, fénykép, szobor> az eredetinek hű, szinte tökéletes mása; b) nagyon szép, nagyon jól sikerült, s ezért elragadó. Majd megszólal ez az őszibarack. Elkészült a ruhám, olyan, hogy majd megszólal. Csinálok én neked olyan kis szekeret, hogy megszólal!
4. (átvitt értelemben) <Gondolat, érzés, lelki magatartás> alkalmat kap, talál a megnyilatkozásra; szóhoz jut, kifejezésre jut. Megszólal a lelkiismerete: <személy> vmely tettét, magatartását v. szándékát egyszer csak helytelennek kezdi érezni; megszólal a szíve: felébred benne a jóság, a szeretet v. a részvét. Vörösmartynak már a korai ódáiban is megszólal a régi dicsőség siratása. Megszólalt bennünk a félénk szerelem. (Tolnai Lajos) Az alvó lélek megszólalt álmában, nyugtalan és zavaros immár az ő álma, és nemsokára ébredni fog. (Karinthy Frigyes)
megszólaló; megszólalt.
