mer [1]
mer [1] [e] ige -t, -jen [ë] (rendsz. főnév igenévvel)
1. tárgyas (tárgy nélkül is) <A veszély érzésével dacolva, erkölcsi v. testi erejének, igazságának tudatában> van bátorsága vmit tenni. Szembe mer szállni a bajokkal, a veszélyekkel; nyikkanni se mer; pisszenni sem mer; nem mer szembenézni ¬ vkivel; szusszanni se mer. El meri sütni a puskát. Fel mer ülni a ló hátára. Nem mer bemenni a mély vízbe. Gyere ide, ha mersz! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer. (Petőfi Sándor) Jancsi… kijött a kabinjából, de… nem mert az áhított vízbe menni. (Kosztolányi Dezső) || a. (tárgy nélkül) (ritka) Bátran szembeszáll az akadályokkal, a nehézségekkel. Aki mer, annak minden sikerül. Merj! a merészség a fene fátumok Mozdíthatatlan zárait átüti. (Berzsenyi Dániel) Örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek! (Tompa Mihály) Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk. (Ady Endre)
2. tárgyas Mer vmit: vmely erkölcsi törvénnyel, szokással, az illendőséggel dacolva vállalkozik vmire; bátorkodik, merészel. Ilyet mer mondani! Kezet mer emelni az anyjára. Be ne merd tenni ide a lábad! Hogy mersz ide jönni! Kell egy új ruha, – az asszony nem mer kérni, mert tudja, hogy nincs… (Gárdonyi Géza) Ki is… merte volna visszautasítani… a… megtisztelő felhívást, hogy a főispán névnapján… tartott böjti megyebálon… meg ne jelenjen. (Móricz Zsigmond) || a. tárgyas (főnévi igenévvel) Elég erkölcsi v. logikai bizonyosságot érez magában ahhoz, hogy (vmit állítson v. tagadjon). Ki merné tagadni, hogy…; merem mondani; merem állítani, hogy…; meg merne rá esküdni (→ megesküszik). || b. Álmodni, gondolni, hinni, remélni stb. se mert vmit: teljesen valószínűtlennek v. lehetetlennek tartott vmely rá nézve kedvező eseményt, fordulatot (amely utóbb mégis bekövetkezett). Álmodni se merte, hogy egyszer még felkelhet betegágyából. Remélni se merte, hogy valaha még viszontlátja elveszettnek hitt fiát.
Közmondás(ok): Aki mer, az nyer: csak a bátor ember számíthat sikerre.
merés.
