nyilván
nyilván határozószó és melléknév
I. határozószó
1. A jelekből (határozottan) azt lehet következtetni, hogy …; bizonyára. Nyilván elutazott, azért nem jött el. Nyilván elfelejtette a házszámot, tévesen címezte a levelet. És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván), Így felelt szavára keservesen sírván … (Arany János) A leányka … sokáig fűzött harasztot egy tű fokába … az alacsony ablakhoz állva. Nyilván beszélgetni akar – gondolta Szindbád. (Krúdy Gyula) || a. Magától ért(et)ődik hogy …; nagy valószínűséggel; minden bizonnyal. Fejét veszik nyilván, ha megcsípik. (Mikszáth Kálmán)
2. (elavult) Nyíltan, őszintén. Beteg vagy te, szívem István! | Vagy haragszol? mondd ki nyilván. (Arany János)
3. (régies) Nyilvánosan, a nyilvánosság v. sokak előtt. Titkon is, nyilván is, folyt a nagy készűlés. (Arany János) Csak egy kis biztatás kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna. (Jókai Mór) Megesküdtem … kétszer megesküdtem! Egyszer titkon, egyszer nyilván. (Móricz Zsigmond)
4. (elavult) Nyilván van: ismeretes. Igaz atyámfia s meghitt jó barátim! | Kiknél nyilván vannak keserves bánatim! | Ti jutván eszembe hullnak sok könnyeim. (Balassi Bálint)
II. melléknév (-abb) (elavult)
Nyilvánvaló. Egy futó tekintet az eddig mondottakra nyilvánná teszi, hogy … (Kölcsey Ferenc) Nyilván-dolog ez mindenki előtt. (Arany János–Arisztophanész-fordítás)
