öklel
öklel [e] ige -t, -jen [ë]
1. tárgyas <Szarvas állat> szarvával szúr, döf vkit, vmit. A felbőszült bivaly sorra öklelte a járókelőket. || a. (tárgy nélkül) A kecske öklelve nekirohant. Ne ingereld a bikát, mert öklel. Utcahosszat bőg a szegény marha, Nincsen kedve menni vágópadra … Életiért még öklelni is mer! (Arany János) Imre … úgy járt, mint a komor bika, mikor öklelni készül. (Gárdonyi Géza)
2. tárgyas (régies) <Hegyes fegyverrel v. eszközzel> szúr, döf vkit, vmit. Karddal ökleli az ellenfelét. Vasvillával ökleli a bivalyt. || a. (tárgy nélkül) (régies) Karddal, vasvillával öklel. || b. tárgyatlan (régies) <Lovagi mérkőzésben, rendsz. lóhátról> hegyes fegyverrel igyekszik ellenfelét feldönteni, ill. a nyeregből kivetni. Kiálltak a porondra öklelni.
3. tárgyatlan (átvitt értelemben) <Szem, pillantás, tekintet> oly haragos, hogy szinte döf. Öklel a tekintete. Két szeme, mint a vasvilla, öklel … jobbra-balra. (Jókai Mór)
4. tárgyas (átvitt értelemben, ritka) <Fájdalom> hasogat, szúr vkit. Mért öklelsz most te fájdalom? (Madách Imre) || a. tárgyatlan (alany nélkül) (átvitt értelemben, ritka) Elnevetem magam, Pedig most is öklel az oldalamban. (Mikszáth Kálmán)
Igekötős igék: felöklel; megöklel.
öklelő.
