p
p [pé] főnév p-t, p-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a két ajak zárásával és e zár felpattanásával keletkező zöngétlen mássalhangzó, zárhang; a b hang zöngétlen párja (pl. a papa szó első és harmadik hangja). A p ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizenötödik, a magyar ábécének az ő és az r közé eső huszonnyolcadik betűje; nyomtatott alakja: p, P. Kis p; nagy P. Ne feledjük … Süsüt, aki szépen Tud vésni betűket …: Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak, Metszi a p betüt, megfordítva, q-nak. (Arany János)
2. (rendsz. jelzőként) (ritka) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> a p) bekezdés; az első fejezet p) pontja.
3. Írásbeli rövidítésül: p: a) (időegység v. időpont megjelölésében:) perc; b) (zene) piano; p.: a) <könyvbeli hivatkozásban:> pont; b) (tudományos) <könyvészeti hivatkozásban:> pagina (= lap, lapszám); c) (ritka) például; d) <régi festményeken:> pinxit (= festette); P: a) (közlekedés) parkoló hely gépkocsik számára); b) (régies) pengő <1925-től 1946-ig magyar pénznem>; c) (vegyi ipar) a foszfor (phosphor) vegyjele; d) (filozófia) <a logikában:> predikátum (állítmány); (vallásügy) P.: <szerzetesek neve előtt:> páter.
