parancsoló
parancsoló melléknév és főnév
I. melléknév -an v. -lag, -bb
1. Általában olyan, aki parancsol, ill. erre joga van. Csak unokanénjei szeszélyeit tűrte nehezebben, akik mind parancsolóbbak, gorombábbak kezdtek lenni irányában. (Gyulai Pál) Domjánovics major lösz a parancsoló fővezérötök. (Móricz Zsigmond) || a. Ilyen személyre jellemző, ill. parancsot kifejező, sugalló; hatalmaskodó, ellentmondást nem tűrő. Parancsoló arckifejezés, hang, tekintet; tiszteletet parancsoló komolyság. Apja keményen parancsolólag Nyujtotta ki jobb kezét. (Petőfi Sándor) Lehajolt, homlokomat kezével érintvén, parancsoló hangon susogta: – Aludjék! (Mikszáth Kálmán) Arca puha és tiszta volt és kicsit parancsoló. (Kaffka Margit)
2. (jogtudomány) Olyan, ami magatartásra, cselekvésmódra vonatkozó parancsot mond ki, ami elrendel vmit; olyan, amit föltétlenül végre kell hajtani. Parancsoló szabály; a törvény parancsolóan elrendeli. || a. (átvitt értelemben, választékos) Olyan, aminek szükségszerűen engedelmeskedni, ill. amit teljesíteni kell. Parancsoló követelmény, szükség. A fejlődés parancsolóan követeli. Koronkint … szinte parancsoló szükségét érzem annak, hogy valakivel szólhassak. (Ambrus Zoltán) Nagy volt a nyugtalanság, kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló tábori rend. (Ady Endre)
3. (nyelvtudomány) Felszólító (2). Parancsoló mód; parancsoló mondat.
II. főnév -t, -ja (ritka) Olyan személy, aki parancsol, rendelkezik. (tréfás) Ura és parancsolója: a férje. Ő a mi urunk és parancsolónk. Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, … ne vesd ki a füledből a te szolgádnak beszédét. (Jókai Mór)
