rím
rím főnév -et, -e [ë, e] (irodalomtudomány)
1. <Ritmikai szakaszok, kül. verssorok végén> azonos v. rokon hangzású szavak, szótagok összecsengése a versszöveg zenei hatásának fokozására. Magánhangzós rím: asszonánc; → kancsal rím; → tiszta rím; gyenge, jó rím; egy, két, három szótagos rím; → négyes rím → páros rím; → ölelkező rím; → visszatérő rím; ráütő rím: a harmadik és a negyedik sor páros rímének vagy a második és a negyedik sor keresztrímének egy ötödik sorban való megismétlődése (aabbb v. ababb); → belső rím; rímbe → szed. Víg füstölőszert, lágy rímet halomba Hasztalan szórok lobogni dalomba. (Tóth Árpád) A rím nemcsak testhez álló köntöse, hanem szinte röpítő szárnya … a képzeletnek. (Babits Mihály) || a. Vmely szóval v. szóvégződéssel összecsengő, rímelő másik szó (végződés), szótag <elsősorban verben>. → Rávágja a rímet. Budapest! … | Rímet reád még! Színt, mely életemre | odafest! | Ha meghalok, mondjátok a síromnál: | Budapest. (Kosztolányi Dezső) Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, | – mint hogy: ‘Soha-sohasem.’ (Babits Mihály–Poe-fordítás)
2. (gyak. többes számban) (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Rímes vers, költemény, dal. Szépen csengő rímekben beszéli el hősének kalandját. Bibor-palástban jött Keletről | A rímek ősi hajnalán … | És mellém ült le ős Kaján. (Ady Endre)
Szóösszetétel(ek): 1. rímérzék; rímfaragó; rímgazdagság; rímhajhászat; rímképlet; rímkovács; rímpengetés; rímszegény; rímszó; 2. betűrím; hímrím; keresztrím; kínrím; középrím; nőrím; párrím.
rímtelen.
