szatír
szatír főnév -t, -ok, -ja
1. (mitológia) <A görög-római mitológiában> féktelenül jókedvű, duhaj, borkedvelő, buja érzékiségű lény; bizonyos állati vonásokkal (hegyes fül, szarv, farok) vegyítve elképzelt, ill. ábrázolt férfialak, aki erdőn-mezőn kóborolva él, pajkos csínyek és vidám v. buja mulatságok közt. A szatírok és nimfák tánca. A szatírok Bacchusnak, a bor és a mámor istenének voltak kísérői. A szatírok pásztorsípot fújva vigadoztak. A szatirok… és najádok – Minden bokorban istenség lakott – Otthagytak fát, füvet, forrást, virágot. (Reviczky Gyula)
2. (átvitt értelemben, rosszalló) Beteges érzékiségű, kéjelgést hajhászó férfi, aki magános nőket, főként serdülő lányokat támad meg, rendsz. a szabadban. A rendőrség elfogta a városligeti szatírt. || a. (tréfás) Nők körül huncutkodó, legyeskedő, rendsz. idős férfi. Nem hagy békén az a vén szatír.
Szóösszetétel(ek): szatírarc; szatírdráma; szatírfej; szatírjáték; szatírszem; szatírtermészet.
szatírkodik.
