természetű
természetű [e-e] melléknév (csak jelzővel)
1. (főnévi jelzővel) Olyan, amilyen természete (6) a jelzővel megnevezett élőlénynek van. Macska természetű; őrmester természetű. [A csillapító szavakkal] még csak annál inkább feltüzelték a hörcsög természetű kis embert. (Mikszáth Kálmán) Ismertem… a végtelen becsületességű, érzékeny, mimóza természetű embert. (Krúdy Gyula)
2. (melléknévi jelzővel) Olyan <személy, állat>, akinek v. amelynek a jelzővel, ill. a jelzői mellékmondattal meghatározott természete van. Békés, beszédes, cinikus, hirtelen, irigy, kételkedő, kíváncsi, nehéz, rossz természetű ember; törleszkedő természetű macska. Katica… Különös leány volt, zárkózott természetű és hideg, mint a jég. (Mikszáth Kálmán) || a. Olyan <dolog>, amelynek a jelzővel meghatározott jellege van. Bizalmas természetű akta; könnyű természetű megbetegedés. Ezek a dolgok többnyire kényes természetűek. (Ambrus Zoltán) Elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetű a szerkezete. (Krúdy Gyula)
