viszontag
viszontag határozószó és kötőszó (elavult)
Általában viszont.
I. határozószó
1. Viszonzásul, hasonlóképpen; viszont (I. 1). Ők csalattatván, ha jót akarnak, Hát akarniok szükség viszontag. (Kisfaludy Sándor) Mondd neki: ki voltál; hogy viszontag Megújíthassa híred a világban. (Szász Károly–Dante-fordítás) || a. <Párbeszédben, közlés v. kérdés után, a választ bevezető v. kísérő megjegyzésben:> viszonzásul, feleletül, válaszul. Erre felelt tüstént szomorún hű Kladni urának: | „… | Népe [Árpádnak] vadabb, s egyedűl ő tartóztatja haragját. | …” | Melyre boszús fejedelmi Zalán így szóla viszontag: „Hah! remegő öreg, és vadsága ijeszthet-e téged?” (Vörösmarty Mihály)
2. Ismét, megint, újra. Mert, hogy a két rabló végre körülnézett S kifújta magából a nagy üres félszet: | Gonosz indulatjok megszállta viszontag, Leskődni a sírhoz meg’ vissza osontak. (Arany János)
3. (ritka) <Azonosságot és ellentétet tartalmazó alá- és fölérendelt tagmondatok szembeállításában, a szembeállítást erősítő szóként.> [Napoleonra.] Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag. (Berzsenyi Dániel)
II. kötőszó <Tagmondatok, mondatok, hosszabb szövegrészek (két szempontból történő) szembeállítására, meglepő ellentét kifejezésére.> [Fülemile,] Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt, Engemet viszontag öröké való lang [= örökké égő láng] olthatatlanképpen fűt. (Balassi Bálint) || a. <A megelőző mondat v. tagmondat megfordítottját jelentő m, tagmondat kapcsolására:> viszont (III. 1a); pedig. Képedtől tiltja a szivet a szem, A szem jogát tagadj’ a sziv viszontag. (Szász Károly–Shakespeare-fordítás)
