~ ÁL, (2)
~ ÁL, (2), hangrendi párhuzamban vékonyhangulag ÉL, igemódosító második személyrag, mely kétféle: 1) az igető önhangzójából és al el személyragból öszvehúzva, a) az első multban: futa-al futál, mene-el menél; b) az ohajtóban futna-al futnál, menne-el mennél. Ezekben éleshangu á van, mert párhuzamos é társa tájejtésileg í, pl. meníl, menníl, veríl, verníl. 2) megnyujtott tompahangu ál él, mely mássalhangzóval végződő igetőhöz járuló al el helyett áll, a) a második multban, pl. járt, járt-am, járt-al helyett: járt-ál, itt, itt-am, itt-al helyett ittál; ment, ment-em, ment-el helyett mentél; ětt, ětt-em, ětt-el helyett ětt-él; amelyek némely tájakon a Tisza vidékén ma is röviden hangzanak; az ikes igék parancsoló és kapcsoló módjában: bukik, bukj-am, bukj-al helyett bukjál; szök-ik, szökj-em, szökj-el helyett szökjél. E második pont alattiakban az á tompahangu, mert párhuzamos társa é általános ejtés szerint mindig tompán hangzik, vagyis semmiféle tájon í-re nem változik, pl. nem ejtik így sehol: mentíl, vertíl, ütöttíl. Ellenben van vidék, nevezetesen Felső-Borsod, hol így szólnak: mit ětt-el? mit itt-al? e helyett: ettél, ittál. V. ö. É bötü.
