ÁLD
ÁLD, (ál-d); áth. m. áld-ott, htn. ~ani vagy ~ni. 1) Hálát mondva, hálálkodva, vagyis mintegy áh áh, á á indulathangon fölsohajtva dicsér, magasztal valakit a tőle vett kedves dologért. Áldani az Istent jótéteményeiért. Áldani a szüléket, kik anyagi és szellemi nevelésünkről gondoskodtak. Áldani az órát, mely ránk szerencsét hozott. Áldani még a földet is, melyben valami termett. Áldani a kezet, mely segített rajtunk. Áldassék az Úr neve. Áldlak téged mindenható Isten. 2) Buzgalmas áhítattal s ünnepélyes vallási szertartással, imával jót kér és kiván valakinek vagy valaminek, illetőleg fölavat, s ezen fölavatáshoz az Isten kegyelmeért sohajtoz. A pap megáldja a népet. A szülék megáldják gyermekeiket. Az új házasokat megáldani. Ételt italt megáldani. Isten áldja meg kegyelmetek ebédét, az emberét is. Áldjon meg a három Isten, ha szeretsz. Vörösmarty. Ellenkezője: átkoz. 3) Valakit jótéteményekkel halmoz. Isten áld meg a magyart jó kedvvel, bőséggel. Kölcsey. Tessék, mivel az Isten megáldott bennünket. Jó terméssel, gazdag szürettel áldott meg bennünket az Isten. Áldj meg minket Jézus, kik itt egybegyűltünk. Egyh. ének. 4) Imád, imádkozik, könyörög, Áldjad az Istent, hogy te is úgy ne járj.
„Áld szenvedésim közt nyögésem;
Áld, poharam ha virág övedzi.“
A hit szava az Istenekhez,
Áld, poharam ha virág övedzi.“
A hit szava az Istenekhez,
| Kazinczy Ferencztől. |
Eredetét illetőleg l. Á, gyök. Elvont törzse ál (= á vagy áh hangon sohajt, ugyanaz hála szó törzsével), melyből d hozzátéttel lett: áld, mint a tol, ol, mos, kér, ken gyökökből: told, old, mosd, kérd, kend. Egyébiránt rokonok a mandsu: aldsime, latin: laus, laudo, hellen: αειδω, ωδη, a szláv nyelvekben is előforduló: aldov, aldujem, stb.
