~B, (1)
~B, (1), mint szóképző, főneveket alkot leginkább elvont gyökökből és törzsekből, mint: dom-b, csom-b, czom-b, lom-b, zsém-b, göm-b, ször-b, dorom-b, zöröm-b. Többször mint középképző fordul elő, pl. zur-b-ol, rom-b-ol, hom-b-ár, otrom-b-a, csom-b-ók, him-b-ál, czim-b-ál, em-b-er, gém-b-er, stb. Mint e példákból kitünik, leginkább az m s r végzetü gyökökhöz járul.
Eredetére nézve többi szervtársaival, úgymint p, f, v, m, ajakhangokkal egyezik, miért is kölcsönös fölvilágositás végett ezekkel együtt fejtegetjük, mire szolgáljanak e következő példák, nevezetesen: a) p-vel: tal-p, hor-p(ad), sely-p, hör-p, ször-p, kör-p(ölő), ter-p, b) f-vel: döl-f, csör-f, csal-f-a, tré-f-a, kaj-f-os, c) v-vel: ol-v, or-v, ölv, ör-v, nyel-v, ter-v, el-v, eny-v, ad-v, szar-v, dar-v, ham-v, sér-v, feny-v, stb. d) m-vel: al-m, ál-m, hal-m, jár-m, ver-m, ür-m, ter-m, hatal-m, irgal-m, kegyel-m, védel-m, türel-m, stb. melyek bizonyos ragok és képzők előtt segéd előhangzót vesznek föl: al-om-ba, ál-om-tól, ver-em-ről.
E hasonlatok nyomán okszerüleg állíthatni, hogy a fönn elősorolt ajakbötük nem különkülön eredetü s önálló képzők, hanem az ő ó képzőből kifejlett árnyalati módosítványok, t. i. az ő ó közvetlen változatai: ű ú, ezekből leszen v, mely majd f, majd b, p, majd m szervtársainak alakját veszi föl, pl. ol-ó, ol-u, ol-v; öl-ő, öl-ü, öl-v; feny-ő, feny-ü, feny-v; el-ő, el-ü, el-v; nyel-ő, nyel-ü, nyel-v; hasonló átmenetüek: nedő, nedü, nedv; redő, redv; kedü, kedv; hiő (hivő) hív; hió, hiu, hív; tetü, tetv; sérő, sérv; szaru, szarv; daru, darv; hamu, hamv; oró, orv. A keményebb f-re átmenve: döl-ő, döl-v, döl-f; csör-ő, csörv, csör-f; kaj-ó, kaj-v, kaj-f. Az érülköző ajkakkal kiejtett lágynemü b-re: csom-ó, csom-v, csom-b; dom-ó, dom-v, domb; gom-ó, gom-v, gom-b; czom-ó, czom-v, czom-b; lom-ó, lom-v, lomb; em-ő, em-v, emb(ěr), gém-ő, gém-v, gém-b(ěr); dorom-ó, dorom-v, dorom-b; zöröm-ő, zöröm-v, zöröm-b; keménynemü p-re: taló, tal-v, tal-p; sely-ő, sely-v, sely-p; ször-ő, ször-v, ször-p; ter-ő, ter-v, ter-p; hor-ó, hor-v, hor-p(asz); végre m-re: al-ó, al-v, al-m, (h)áló, ál-v, ál-m; ver-ő, ver-v, ver-m; ür-ő, ür-v, ür-m; hatal-ó, hatal-v, hatal-m; kegyel-ő, kegyel-v, kegyel-m, stb. V. ö. ALOM, ELĚM, képző.
Ezennemü képzők több esetben a segédhangzót állhatatosan megtartják különféle okokból, a) mivel a nyelvszokás hosszúvá nyújtotta, pl. has-áb, nyal-áb, ver-éb, ger-éb, zser-éb, vill-ám, csill-ám, hull-ám, b) mert kiugratás által a kiejtés nehézzé válnék, pl. id-om, ild-om, kasz-ab, küsz-öb, isz-ap, köz-ep, sik-am, fut-am, vagyis általán a d, t, sz, z, után, c) egyedül nyelvszokási szeszélyből, minthogy hangugratva sem hangzanának keményen, pl. dar-ab, sar-ab, zsil-ib, ter-eb, al-ap, kel-ep, ker-ep, ül-ep, gyar-ap, tel-ep, mer-ev, tür-em, ir-am. Sőt némelyeket szokás csakugyan kétfélekép használni: ter-ep-ély, ter-p-esz-k-edik, tal-ap, tal-p, hal-av-ány, hal-v-ány.
A föntebbi szóalakokból a e toldalékhanggal képződtek a ba be, fa fe, ma me, pa pe, va ve-féle fő és melléknevek, mint: hi-b-a, gom-b-a, lom-b-a, him-b-a, czim-b-a, bam-b-a, irom-b-a, torom-b-a, otrom-b-a, csor-b-a, gur-b-a, gör-b-e;
csal-f-a, el-ef-e vagy al-af-a; tré-f-a (ter-ef-a) vagy tru-fa;
duz-m-a, tor-m-a, szusz-m-a, fity-m-a, tuty-m-a, szak-m-a, bá-m-a, haj-m-a, tuk-m-a, el-m-e, esz-m-e, is-m-e, bösz-m-e;
tom-p-a, csám-p-a, töm-p-e, tör-p-e, czim-p-a;
Zagy-v-a, csor v-a, dur-v-a, mur-v-a, goly-v-a, pány-v-a, csé-v-e, ösz-v-e, stb.
Némelyek a e helyett ó ő-t vesznek föl, mint: bim-b-ó, pim-p-ó, kam-p-ó, pem-p-ő, kaj-m-ó, or-m-ó, zuz-m-ó, kosz-m-ó, böm-b-ő, Gör-b-ő. Öl-b-ő.
