BÚ, (1)
BÚ, (1), fn. tt. bú-t. Személyragozva: búm, búd, búja vagy búva, bújában vagy búvában. 1) Levert kedélyi állapot, vagyis tartós és belsőleg meggyökerezett szomoruság, keserv, fájós érzelmű indulat, valamely csapás, veszteség, szerencsétlenség stb. miatt. Búba esni. Búban lenni. Búnak ereszti fejét. Bújában iszik. Búnak adni magát. Búba merülni. Öli magát bújában. Búját látod te még ennek. Eszi, emeszti őt a bú. Nem tud hová lenni búvában. Meghalt bújában. Búra okot adni. Bút kergetni. Szegre akasztani a bút. Megemészti embert a bú, mint fát a szú. Km. Hadd Istenre dolgodat, búból vigasztalást hoz. Km. A bú sem tart örökké. Km. Nehéz a bút eltagadni. Km. A búnak is van ideje. Km. Minden búnak vége boldog halál szekere. Km. „Mikort nagy bú vala Magyarországban.“ Csáti Demeter.
„Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik.“
De búm csak nem távozik.“
| Kisfaludy S. |
2) Aggság, gond, töprenkedés. Búban élni. Az egyes élet bú nélkül nem lehet. Kétes jövendője, gyermekei miatt sok a búja. Sok ősz hajat szerez a bú. Km.
„Eszem iszom, vigadok,
A búnak helyt nem adok.“
A búnak helyt nem adok.“
| Népdal. |
Önálló gyök, mely, úgy látszik, a szomorkodónak tompán dunnyogó hangját utánozza. Ikertársa a bán, bánat gyöke bá, honnan búbánat oly öszvetétel, mint a szintén hangutánzó bűbá, bűbáj. Hangra és értelemre egyezik vele a vend buba.
