DAL, (2)
DAL, (2), hangutánzó önálló gyök; fn. tt. dal-t, tb. ~ok. 1) Általán (lantos) költemény, mely a szív érzelmeit éneklésre alkalmas versekben festi. Innen: víg dal, szomorú dal, bordal, szerelmi dal, népdal, huszárdal, hadi dal. A dal inkább világi, s egyszerübb érzelmek tolmácsa; az egyházi tárgyu, vagy mély érzelmü, fenséges lantos versezeteket pedig, ha szinte éneklésre szánvák, énekek-nek hivják. 2) Jelenti azon hangszerkezetet, azaz dallamot (melodiát), mely szerént a dalkölteményt énekelni lehet.
Bár azok is, kikkel földrázó harczokat űztünk,
Hallhatnák azok is dalomat diadalmas Ügekről.
Hallhatnák azok is dalomat diadalmas Ügekről.
| (Vörösm.) |
Majd elfújja az ebek dalát. (Km.)
De ha szőlőgerezd levét
Iszom, engem dalra hevít.
De ha szőlőgerezd levét
Iszom, engem dalra hevít.
| (Horv. E.) |
Rokonnak tekinthetők vele a német Dohle, némely szójárásokban: Dahle, továbbá Schall, mongol dohla, dunlachu, mandsúr talhoun [fecsegő], talhitame [fecsegni], tolome [számlálni] stb. szinte rokonokul tekinthetjük a latin laudo, német Laut szókat is stb.
