FAR, (2)
FAR, (2), fn. tt. far-t, tb. ~ok. 1) Általán, az állatnak hátulsó fele, része, hol a hát vagy derék végződik, s a lábak kezdődnek. Ökör fara, tehén fara, ló fara. Gömbölyű far, csapott far. Farral menni az istállóba. Fartól állni az ökörnek. Alig húzza a farát. 2) Különösen, az embernek egész alfele. Nagy far, kis far, kövér, sovány far, kemény, lágy far. Farára vertek. Farba rugni átvitt ért. am. túl-, v. kiadni valakin, am. felhagyni vele. Megtapogatták a farát. Farát riszálja. Abrincscsal keríti farát. Jól birja a farát. Tarát farát kifeszíti. (Faludi). Tarka barka ruha, illik a szajha farára. (Km.) Úgy jár a fara, mint az istennyila. (Km.) Szitál a fara, vagy farával. 3) Átv. ért. valamely épületnek vagy alkotmánynak, gépnek hátulja. Hajó farán áll a kormányos. A kocsit, faránál fogva elemelni, vagy elvetni a kocsi farát. Szán fara. Istálló fara.
Egynek látszik par vagy mar gyökkel part v. mart szókban, melyek valami emelkedettet, kiállót jelentenek; p előtét nélkül pedig orom szóval; finnül perä; a hellénben ουρα am. fark.
