ISTÁLÓ
ISTÁLÓ, fn. tt. istálót, harm. szr. ~ja. Ugyanaz a latin stabulum, német Stall, tót mastal, spanyol estala, franczia étable, régiesen éstable stb. szókkal. Első eredete a szanszkrit szthá, latin sto, német stehen, perzsa isztáden stb. honnan a német stellen, hellén ιοιημι stb. erednek. Szoros ért. gazdasági épület, melybe a nagyobb barmokat, különösen igás ökröket és lovakat, s teheneket bekötik. Ököristálló, tehénistáló, lóistáló. A csikókat, tinókat istálóra fogni. A rideg barmok, u. m. gulyabeliek, ménesiek, továbbá juhok, kecskék lakhelye: akol vagy karám. Az istáló eredeti régi magyar nyelven ól, mely ma köz divat szerént csak a disznók és baromfiak tanyájáról mondatik. V. ö. ÓL.
