LOVAG
LOVAG, (lo-v-ag) fn. tt. lovag-ot, harm. szr. ~ja. 1) Lóháton járó, lovon ülő. Ellentéte: gyalog. Innen: lovagolni, am. lóháton járni. A „lovag” és „gyalog” szókban az ag og képző az as os képzőnek módosított alakja, mintha volna lovas, gyalos. 2) Különösen am. lovas vitéz, vagy egyszerűen katona, mert a magyar katona őseredetileg csak lovas volt; honnna a hadi közmondás: lóra katona, tehénre hajdú. Lovagokból és gyalogokból álló hadsereg, Lovaghadnagy. Lovagsereg. Lovagviadal. 3) A középkorban jelentett nemes osztálybeli személyt, ki háboruban lóháton szolgált, s fegyverviselő apródok, vagy lovászok kisérték, és honn saját várában vagy birtokán korlátlan uralmat gyakorlott. Szorosb ért. a középkori lovagok azok voltak, kik lekötelezték magukat a nők, a vallás és haza védelmére, s magasabb rangon állottak, mint a közönséges nemesek. A fölvétel ezen nemesi osztályba sajátnemü szertartásokkal ment végbe, melyek között egyik jellemző volt a sarkantyú felütése, és kardnak, paizsnak átadása. Egyébiránt nálunk magyaroknál ez értelemben vett lovagok inkább vitéz neven neveztettek. Hasonlóan vitéz név alatt ismeretesek azon középkori katonarendek, melyek tagjai szerzetesféle eskü által kötelezték le magukat a vallás és haza védelmére, milyenek voltak a máltai rend lovagjai vagyis vitézei. V. ö. REND, VITÉZ. 4) Átv. ért. lovagnak mondatik oly nemes jellemü személy, ki a régi lovagok tulajdonságaival bir, különösen hősies és büszke, de egyszersmind finom magaviseletü, s ki főleg a gyengébb nem irányában megelőző, szolgálatra kész, udvarias. Innen társadalmi nyelven az úri hölgy a szolgálatára, udvarlására levő urat lovagjának nevezi. Megfelel ennek némileg a régies dalia és levente.
