MÁJ
MÁJ, fn. tt. máj-at, harm. szr. ~a, kicsiny. májacska. A gerinczes állatok különösen ember egyik belső része. Nevezetesen, mely az embernek jobb felül levő alsó bordája alatt, a felső has tája felé hajolva fekszik, sötétvörös szinü, fölül domború, alatt pedig kevessé behorpadt és egyenetlen. Főrendeltetése, epét készíteni, és elválasztani. (Hepar). A májnak domború magas alakja gyaníttatja, hogy nevét e tulajdonságától kapta, miszerént gyöke má v. ma rokon a mag, mogy szókkal; elemezve ma-ó, ma-a, má, máj, mint sza-ó, sza-a, szá, száj, taó, taa, tá, táj, a ta gyöktől; s mint báj a bá, éj az é gyöktől. A német nyelv is a Leber szóval a domborúság, magasodás alapfogalmát kapcsolta együvé, midőn a határköveket Leber v. Leberstein névvel neveztette el. V. ö. MÁL fn. Finn nyelven: maksa. A máj mint epekészítő belrész a kedélyre nagy befolyással van, innen a mondás: Nem fér a májához, am. nem szívelheti. Csibe mája, lúd mája. Dunán túl néhutt a birtokragos ,mája’ helyett hibásan mondják: májája, mi abból származik, minthogy nálok némely egytagu szók az alanyesetben is toldalékhangzót kapnak, ilyenek mája, méhe stb.
