OROM
OROM, (or-om) fn. tt. orm-ot, személyragozva orm-om, orm-od, orm-a, v. oromja. Általán valamely magasló testnek legfelső, különösen feldudorodó, csúcsosodó része, teteje. Hegynek, toronynak, háznak, templomnak orma. Kazal, baglya, asztag orma. Garmada, sírdomb orma. Fák ormai. Falak, sánczok, bástyák orma. Szántóföld orma, magasra barázdolt középvonala. Töltött út orma.
„Megtelepíti hadát, és sátort üttet az ormon.“
Vörösmarty.
„És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán.“
Ugyan az.
Máskép, nevezetesen az erdélyieknél: ormó. E szónak gyöke or, mely nem csak a magyar, hanem más, különösen az árja nyelvekben magasat jelent, pl. a görög ορος, szláv hor, hore szókban; sőt az altaji között különösen a mongolban is, hol orvi szintén am. orom, tető, és a törökben ur am. kiálló, kinyuló valami (Vámbéry); továbbá borun am. orr, és hegyfok. Képzésre olyan, mint: korom, köröm, üröm, verem, járom, alom, halom, szirom s több mások.
