Ő
Ő, kisded alakban ő, huszonhetedik betü a magyar ábéczerendben, s az önhangzók sorában tizenegyedik. Hangmértanilag hosszu, s két röviddel ér föl, pl.
„A reszketve jövő nyilnak gonosz éle ledöntött.“
| Vörösmarty. |
Vastaghangon párhuzamos társa a hosszu ó; pl. az igenévképzőben: ver-ő, varr-ó; mer-ő, mar-ó; ehet-ő, ihat-ó; sziszěg-ő, susog-ó; továbbá az ődik, ódik igeképzőkben: teng-ődik, agg-ódik; vet-ődik, hány-ódik stb. Tájejtéssel némely szókban fölcseréltetik ű-vel, mint: bő, bű; nyő, nyű; lő, lű; kő, kű. Tunya kiejtéssel a szabályos öl, öly helyett hangzik, pl. ölt, őt; költ, kőt; törköly, törkő; bögöly, bögő; kell, v. köll, kő; dörgöl, dörgő; elcsúfit, őcsúfit stb. A palóczos tájbeszédben ikerhangzóként: eö, eü, eő, öő, öü, üö, üe. Ő-vel kezdődő gyökszók: őgy, őn, őr, ős, ősz, őz; gyakorabbi a mássalhangzóval kezdődő szókban, mint: bőr, cső, dőre, fő, lő, nő, szőr, tő, tőr, bőg, csőd stb.
