ŐS
ŐS, mn. tt. ős-t, tb. ~ök, (nem: ősek, mert nincs őset tárgyeset, hanem csak őst, ennek pedig a többesben általános szabály szerént csak ,ősök’ alak felel meg); személyragozva is: ős-öm, ~öd, ~e, ~ünk, ~ötök, v. ~tök, ~ük. 1) Hajdani korból való, hajdan élt, létezett. Ős monda. Ős világ. 2) Régi korra vonatkozó. Ős történetek. 3) Örökség gyanánt az eldődöktől maradt, hagyott. Ős birtok, ős jószág, ős kincs, melyeket öntve is írhatunk. 4) Mint főnév, a) széles ért. az apának és anyának elődei visszafelé a törzsatyáig, miért Molnár A. értelmezése szerént a nagyatya már ős (avus), honnan: ősömnek őse am. harmadik nagyatyám (tritavus), azaz nagyatyámnak nagyatyja. E hazát őseink szerzették, és tartották meg. Őseink példáját, erényeit követni. Ősökről maradt jószág, kincs. „Azért ha jó bizonyságok alatt megbizonyíthatja, hogy az előtt is őseitől maradt nemes öröksége, adasson róla új levelet kegyelmed.“ Báthori István levele 1565-ből. b) Szükebb értelemben a nagyszülék atyja, vagy anyja. Honnan Ősanya, ősapa, ősbátya (nagy apám, vagy anyám fivére) stb.
Az ős, és ősz kétségen kivül egy eredetüek. Ős pedig vastaghangon am. ós, (szokottabban: avas), melyhez értelemre csakugyan rokon, mert az ős nem egyéb, mint ó, régi, pl. apa, eldőd. Közel áll hozzá az apát jelentő finn isi, issa; szintén rokonok hozzá a lithván: isz, uz, régi porosz: is-, orosz: woz-, ot-, iz-, gäl: as; a régi Halotti beszédben is alakban fordúl elé: is-emukut (= is-emüküt, is-ünket, ős-ün ket). ,Isten’ szóban is valószinűen ,ős’ az első tag. V. ö. ŐSZ, (1).
