PÁKÁSZ, (2)
PÁKÁSZ, (2), (mint föntebb) fn. tt. pákász-t, tb. ~ok. A Tiszamelléki Sárréten pákászoknak nevezik azon embereket, kik folytonosan a réten, és a rétből élnek. A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis ,pákászkodik.’ Az elnevezés hihetőleg a már elavult ,pák’ gyökszóból ered. A pákász valóban, mint valamely pákosz eb, szünet nélkül konczot keres a réten, s minden zsákmányon, mit magának itt kilesett, mohón kap. Ő az egész Sárrétnek korlátlan ura s birlalója, de egyszersmind nemtője, ki nélkül e roppant vadfészket ránk nézve elveszettnek kellene tartanunk. Vétereit, vészeit és varsáit kirakja minden irányban, azokban halat, csíkot, puszta kézzel nadályt, s nagy boszuságára rákot fog, mely utóbbiról úgy van meggyőzödve, hogy az Isten nem teremtette ételnek, miért is ,féreg’-nek nevezi, s nagy méreggel hányja ki a fogóból. Mindennemü vízivad után leselkedik, s ha nincsen lőfegyvere, csapófát és tőrt vet neki; a vadludak, vadruczák, szárcsák és libuczok fészkeiből a fris tojást ezrével szedi, apró vadlibát fogdos; kócsag, vakvarju s vadgémtollakat szedeget; a vízi vadászatokon a vadász kalauza és kis sajkájával a közlekedést tartja fenn stb. (Bérczy Károly Hazai s Külföldi Vadászrajzok. 88–89. l. és Vadászműszótár).
