TÁMAD
TÁMAD, önh. m. támad-tam, ~tál, ~t v. ~ott. 1) Fekvő, nyugvó helyéből vagy bizonyos mélységből, rejtekből fölkel, fölemelkedik, némi magasságra nyúlik, vagy száll. Támad a nap, hold, támadnak a csillagok, midőn a látkör fölé emelkednek.
„Jöve napkeletről, hol a hajnal támad.“
| Arany J. |
Szél, szélvész, förgeteg, zivatar támad, midőn mintegy nyughelyéből fölemelkedve a levegőben csapong. Amely szél hirtelen támad, hirtelen el is szokott enyészni. (Km.). Krisztus urunk halála után harmadnapra föltámadt. Egykor mindnyájan föltámadunk. 2) Ered, keletkezik, s mintegy eddig látatlan, észre nem vett állapotából elétünik, létet nyer, valósággá lesz. A tengeren, folyóvizeken néha új szigetek támadnak. Kelés, daganat, bibircsó támadt a testén. A városban tűz támadt. Ebből nagy neheztelés, harag, per, viszálkodás, és ellenségeskedés támadhat. Háboru támadt. 3) Ellenszegülve más ellen emelkedik. Rátámadni valakire. Megtámadni az ellenséget. Ellene támadni a törvényes hatalomnak. Valaki mellett támadni, régiesen am. védelmére kelni, pl. a N. Lajos idejebeli régi esküformában: „Szűz Mária melletted, te végnapodon Szent Fiának előtte úgy támadjon.“ V. ö. TÁM, (2); és TÁMASZ.
