UTÓL
UTÓL, (utó-ul). Az általános nyelvszokás ezen szóval e kérdésre felel: hol? Valaminek v. valakinek utána; hátul, végül. Utóljutott észszel ebet csalunk meg (km.) azaz a dolognak már megtörténte után késő annak módjáról eszeskedni. Szabó Dávidnál eléjön utólb és utólabb is, am. utóbb. Használják főnévként harmad személyi raggal is: utólja valaminek; s maga elébe veheti a leg szócskát, vagy nyomatosan a legesleg szócskát is: legutól, leges legutól; legutólja v. leges legutolja valaminek stb. A régieknél többször jön elé főnévként: „És leszen napoknak utóliban.“ (Bécsi cod. Micheas. IV.). V. ö. UTÓLY. – E szó határozói minőségében azon szók egyike, melyek bizonyos tér vagy helyirányra vonatkoznak, ugymint az elő, hát, föl, al, kil v. kiv, bel gyökökből származottak, melyek ezen kérdésre hol? igy állanak: elül, hátul, alul, fölül, kivül, belül, mint e példákból kitünik; elül fáj a feje, nem hátul; alul kemény köves az út, fölül lágy, sáros; kivül zaj van, belül halálcsend. Ellenben e kérdésre, honnan? ekkép felelnek meg: elől (elülről) hátul (hátulról), alól v. alulról, kivől v. kivülről, belől v. belülről, mögől, pl. onnan elől kezdeni, nem innen hától, elejéről, nem hátuljáról, végéről; a forrásviz alól (alúlról) buzog föl, az eső fölől (fölülről) száll alá; kivől (kivülről) hideg jő be, belől (belülről) meleg megy ki; jer elé a kemencze mögöl; állj idébb a kemencze elől. E hasonlatoknál fogva, melyek azonban nem állandóan ily szabályosak, s némelyek legfölebb az irodalomban használtatnak, inkább utúl volna; innen: utúl járni, menni, am. hátul, végen, végűl; utul van, utul marad, hátul van, hátul vagy végen marad; elül kell állanod, nem utul, azaz hátul. Elemezve is utó-ul, mint túl = ta-ul, to-ul, táv-ul. Ellenben e kérdésre: honnan? a felelet volna: utól, azaz utóhelyről, hátról, végről, valami mögől, pl. utól kezdeni a számlálást, nem elől, a sornak végéről. Azonban a nyelvszokás mindenik értelemben az ,utól’ alakot használja, kétségen kívül a jobb hangzás kedveért.
A ra re, és ról ről viszonyragokat is inkább az első osztálybeliek veszik föl: elülre, elülről, alulra alulról, fölülre fölülről, kivülre kivülről. Honnan az ily ragozásokról: utólja, (valaminek végső vagy utó része), utóljára, némelyek úgy vélekednek, hogy inkább ezek helyett vannak: utója, utójára, mert úgy állitják, hogy nem mondjuk előlje v. elölje, alólja, fölőlje stb. hanem előle (eleje), alja, föle stb.; azonban szokásban van hátulja; ezért ,utól’ szót illetőleg is mind a mai általános nép- és irói nyelvben, mind a régieknél, pl. Molnár Albertnél, eléjön: utólja valaminek (postrema pars rei cujuspiam). V. ö. UTÓLY.
