~ÚL
~ÚL, ~ŰL, (3), röviden: ~UL, ÜL, igeképző, alkot rendszerént önható igéket, még pedig 1), akár elvont, akár önálló gyökökből, pl. gyú gyúl, gur gurúl, szor szorúl, ám ámúl, bám bámúl, lap lapúl, ok okúl, pír pirúl; vegy vegyül, gyü gyül, rep repűl; 2) származott főnevekből: alap alapúl, szégyen szégyenűl, telep telepűl; 3) származékigékből (a g-nek d-vé változtával) buzog, buzdúl (buzgúl), mozog mozdúl (mozgúl), reng rendül, cseng csendűl; sőt minden változás nélkül is: tol tolúl, told toldúl, nyom nyomúl, mer merűl, mén v. men menűl stb. 4) Leggyakrabban melléknevekből: vad vadúl, tág tágul, híg hígúl, boldog boldogúl, bús búsúl; vén vénül, szelíd szelidűl, ősz őszűl, sebes sebesül, üdvöz üdvözül; ha a melléknév önhangzón végződik, ezen önhangzó a következő ú ű-be bele olvad, vagy, ha jobban tetszik, kiesik: tiszta tisztúl, sima simúl, puha puhúl; szürke szürkül, gyönge gyöngül stb.
Alkot egykét esetben átható igéket is, pl. tan tanúl, dú dúl, ker kerűl, de ezekben az ú ű inkább ó ő, mintha volna tanól v. tanol, dú-ol, keről.
Nevezetes körülményül fölemlitendő, hogy nagy részint ezen alakulásokban az úl űl képzőknek az ít (régiesen: ót, ojt, út, újt, ejt, őt, űt, üjt, öjt) képző felel meg mint átható igéket alkotó képző, pl. gyúl gyújt (gyú-it), gurúl gurít, szorúl szorít, ámúl ámít, pirúl pirít; vegyül vegyít, gyűl gyűjt; alapúl alapít stb. stb.
A palóczos szójárásban, sőt csaknem az egész dunántuli kerületben, és a székelyeknél, az u-ü-nek némi megnyujtásával a végső l egészen el is marad, pl. borû = borúl, barnû = barnúl, tanû = tanúl, derü^ = derül, merü^ = merűl. (Vass József. Kriza J.)
A régieknél úl űl helyett igen gyakran ól ől olvasható, pl. a Müncheni codexben: gonoszból, gonoszbólat, indól, indólat, tisztól, tisztólat, kőzösől, győl, gyölekezet, sőt él is pl. készélet (= készület). A Bécsi codexben: fordól, szabadál, Könyöről, egyesől, rémől. Istvánfi Pálnál a XVI. században: avél (= avúl). Rokon vele a töröktatár il igeképző. l. Előbeszéd. 135. 1.
