ÜD, (1)
ÜD, (1), elvont gyök, melyből származnak a régies üdöl, üdöz, üdnep, s a ma is szokott üdv, üdvös, üdvösség, üdvöz, üdvözít, üdvözöl, üdvözűl; üdűl, üdít és az újabbkori üde. Az ü az általános mai és régi nyelvben átváltozik i-re: idv, idves, idvesség, idvezel. Mi alapértelmét illeti, azt származékainak jelentéseiből vonhatjuk el, melyek szerint az üd egész emberi valónk azon jó kedves milétét fejezi ki, midőn testi lelki vágyaink teljesednek, midőn testileg és lelkileg jól érezzük magunkat, tehát a jólét és boldogság elvont fogalma rejlik benne. Alakra és leszármazási módra hasonlók hozzá a ked, ned, red, ad v. od gyökök, honnan üdv, üdvös, valamint kedv, kedves, nedv nedves, red redves, adv advas v. odv odvas hasonló származékok. Az üd gyökkel teljesen egyezik a mongol üd, honnan üd ügei am. üdvtelen, szószerénti üd szegény (Schmidtnél: schlecht, verwerflich, untauglich, Kowalewskinél: mal, mauvais; defaut). Továbbá rokon vele Vámbéry szerint az ujgur üt (orvosság), etkü (jó, üdvös, Zenkernél mint keleti török szó: ízgü), jakut ütüö (jó).
