ZÁR, (1)
ZÁR, (1) fn. tt. zár-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Általán, különféle szilárd anyagú, rugótollas, csavaros, peczkes, kajmós, csappantyús, kulcsoló, toló stb. eszköz, vagy készület, melylyel valamit becsukunk, s a kinyilás ellen megerősítünk, péld. csatok, csiptetők, kapcsok az erszényeken, karpereczeken, nyaklánczokon, könyveken, vagy kallantyú, kilincs, tolóka, retesz az ajtókon, kapukon. Vas zár, aczélzár, fazár. Szükebb ért. mindennemű lakatok, vagy kulcscsal fölszerelt csukómívek. Zárt csinálni, tenni az ajtóra, kapura. Zár alatt tartani a pénzt. Feltörni, leütni, leverni, kifesziteni, kinyitni a zárt. Egyszerű, közönséges pléhzár, czigányzár, mesterséges, rejtélyes, titkos zár. 2) Átv. ért. birói zár, közhatósági zár, vagyis törvényes rendelkezés neme, mely szerint valakitől saját vagyonának kezelését jogszerü okokból elveszik, s azt ideiglen némi díjazás és számadási lekötelezés mellett más személyre bizzák. (Sequestrum). Zár alá tétel v. vétel. A megbukott, a csőd alá jutott kereskedőnek, a pazarló földbirtokosnak vagyonát zár alá fogni, venni. Valakit zár alól fölmenteni v. föloldani. Együttes v. közös zár, midőn többek részére és nevében rendel zárt a biró. Ugyanezen fn. egyszersmind ige is; l. ZÁR, (2). Rokon vele a latin sera fn. honnan sero áth. ige; továbbá Budenz J. szerént az osztják tôcr-, bezárni. Vámbéry A. szerént a csuvasz sura (szura) = lakat.
