Belvizlevezetés.

Full text search

Belvizlevezetés. Folyóinknak a töltésezés következtében fölmagasított árvizei rendesen magasabbak, mint a két oldali terep felszine: miért is azon idő alatt, mig az árviz tart, az itt keletkezett belvizeket a folyóba vezetni nem lehet. Minthogy pedig nálunk a nagyobb árvizek nem őszszel, vagy télen, hanem tavaszszal lépnek föl, mikor a viz a gazdasági növényeket már kiöli, ha több napig vannak elborítva: ennélfogva nálunk a nedves években a B. kérdése rendkivül fontos. Az ártér ugyan a dolog természeténél fogva mindenütt alacsonyabb, mint a folyó megfelelő szakaszán az árviz szine; de amíg nagyobb esésü folyónál könynyü a belvizeket egy főcsatornába összegyüjtve egy ponton a folyóba vezetni, ahol az árviz már alacsonyabb a felső terep szinénél: addig a csekély esésü folyóknál, ahová töltések közé fogott folyóink nagyobb része tartozik, ez az eljárás nem alkalmazható. A Tiszának közepest meghaladó árvizei 2-3 sőt 4 m.-rel magasabbak az ártér mélyebb fekvésü részeinél, holott a vizszinnek csak 100-150 km.-re van ilyen esése; ha tehát a keletkezett belvizeket nyilt csatornán akarnók a Tiszába vezetni, ily óriási hoszuságú, illetőleg a szükséges esés miatt még ennél is hosszabb csatornákra volna szükség. Nálunk tehát a B. célszerüen csak vizemeléssel kapcsolatban létesíthető.
Igy állván a dolog, első kötelesség mindenütt, ahol nem nagyon csekély viztömegekről van szó, a különféle belvizeket magasságuk szerint különböző zónákba osztani, vagyis a magasabb fekvésü helyeken keletkezett vizeket külön főcsatornán vezetni a folyóhoz, a mélyebb fekvésü ártereken összegyülő vizeket pedig megint másikon. Ez által elérjük egyrészt azt, hogy a magasabb fekvésü csatornán még akkor is folyhat a viz, mikor az alacsonyabbnak zsilipjét már el kell zárni; másrészt pedig azt, hogy a vizek egy részét sokkal csekélyebb magasságra kell emelni, mintha az összeset csak egy főcsatornába gyüjtjük, melyet természetesen olyan mélyre kell leásni, hogy rajta a legmélyebb laposakról is levezethessük a belvizet; és végre - ami szintén igen fontos szempont - ha különböző magasságu vizeket egy csatornán vezetünk le, akkor a mélyebb helyekről csak akkor kezd a viz lehúzódni, mikor már az összes többi laposak szárazon vannak: holott ha külön vannak választva, akkor vizemeléssel, vagy az árviz elvonulása után mindenikről egy időben lehet a vizet leereszteni. Hazánkban még az a körülmény is kivánatossá teszi a belvizek ily elkülönítését, hogy a folyók ősi ártere rendesen nagyobb viznyelő-képességü laza talajból áll, melybe a belviz könnyen beszivárog: ellenben a magasabb fekvésü helyeken gyakoriak az ennek keletkezésére oly alkalmas székes talaj és az átnembocsátó fenekek. Gyakran már ezek külön elvezetése elegendő az ősi ártér mentesítésére. Még azon esetben is, ha a magasabb fönsik nem nyúlik közvetlenül a folyóig, helyesebb inkább két töltés közé foglalva vezetni az ártéren a belvizet, hogy a magas fekvés előnyei teljesen kárba ne veszszenek. Ily esetben azonban óvakodni kell, hogy az ártér szomszédos részeit el ne posványosítsuk az által, hogy a csatornában a viz szinét huzamosabb ideig magasra fölszorítjuk.
Célszerü, sőt ott, hol a B. még nincs vizemeléssel kapcsolva, elkerülhetlenül szükséges a fő- és mellékcsatornákat kellő pontokon zsilipekkel és tiltókkal látni el s ily módon több szakaszra, bögékre osztani föl. Ez által megakadályozzuk azt, hogy a vizek mind a leglaposabb helyre húzódjanak és ott a csatorna partjain tulcsapván a szomszédos területeket elöntsék. Másrészt szabályozhatjuk a B -t, mert módunkban van azt olyan helyeken, hol kevés kárt okoznak, mint p. a legelőn, ugaron mindaddig visszatartani, mig azt máshonnan le nem vezetjük, ahol erre sürgősebb szükség van.
Tekintve azt a körülményt, hogy a töltések jóval magasabbak az árvizek szinénél, viszont a belvizeket lehetőleg a terep szine alatti árkokban kell levezetni: ennélfogva a viznek a csatornából a töltésen keresztül a folyóba való emelése gyakran rendkivül költséges, főleg a mély fekvésü árterekről. Eme költségeket jelentékenyen csökkenthetjük az által, ha a vizet nem közvetlenül a folyóba emeljük, hanem az ártér valamely alkalmas részét viztartóvá alakítjuk át, melybe az öszszes többi ártér vizeit mindaddig raktározzuk, mig a folyó vizállása a levezetést megengedi Ezen hollandi-nak nevezett módszer ujabban gyakran alkalmaztatik hazánkban is. Csóka község (Torontál vármegye) 1900 hektárnyi árterének belvizeit, melyet a töltésen keresztül 6-8 m. magasra kellene emelni, amihez mintegy 70 lóerejü gépre lenne szükség, egy 20 lóerejü gép által 1-2 m. magasra szivattyuzzák egy 80 ha. kiterjedésü, részben magaslattal, részben töltéssel körülvett viztartóba; honnan a Tisza vizének apadásakor csatornán a folyóba vezetik. E példa világosan mutatja, mily előnyös e módszer takarékossági szempontból. A másik, nem kevésbbé fontos szempont pedig az, hogy ily módon egyes község, vagy nagyobb birtokos megszabadulhat belvizeitől függetlenül szomszédjaitól, akik esetleg kevésbbé belterjes gazdálkodást űzvén, nem hajlandók a főcsatorna végpontján közösen felállítandó szivattyútelep költségeihez hozzájárulni. A belvizet ugyanis kiki saját birtokának egy alkalmas részébe szivattyuzhatja és akkor, midőn a folyó vizállása a zsilipek és tiltók kinyitását megengedi, a levezető-csatornába bocsátja.
A belviz szivattyuzásának egy másik gazdaságos módja abban áll, hogy azt nem a töltés fölött vezetjük a folyóba, hanem a töltés alá helyezett csövön nyomjuk át. Mig ugyanis az előbbi esetben a belvizet már a szivattyuzás kezdetekor is, vagyis mikor a folyó árvize csak nehány deciméterrel magasabb még nála, a legmagasabb árvizek szine fölé érő töltések fölé, tehát tetemes magasságra kell emelni: addig az utóbbiban csak a két vízszin között levő csekély nyomás-különbséget kell a gépnek legyőznie.
Az u. n. fakadó vizeket az árviz tartama alatt kiszivattyuzni nem tanácsos: mert tapasztalás szerint az eltávolított vizet folyton kipótolják a földalatti erek és igy a szivattyuzás csak ezen erek megszaporodását és kitágulását okozza. Ellenben szükséges a védtöltés háta mögött, ezzel körülbelül párvonalasan 50-100 m.távolságban alacsony töltéseket, szorítógátakat emelni; melyekkel a fakadóvíz szétterülését megakadályozzuk s egyuttal ennek szinét fölemelvén, az így keletkező ellennyomás által a fakadást lassítjuk. Ha a talaj nagyon vizátbocsátó, akkor a szorítógát háta mögött is lesz még csekélyebb mérvü szivárgás észlelhető: az így keletkezett vizet azonban a legtöbb esetben már célszerü lesz szivattyuzás által eltávolítani.
A B legfontosabb és egyuttal legnehezebb kérdését a levezetendő víz mennyiségének meghatározása képezi. Fontos dolog ez már a csatornák kiemelésénél is: egyrészt hogy ezeket túlságos nagy méretüre ne készítsük és így fölösleges kiadásokba ne verjük magunkat; másrészt pedig nem szabad kockára tennünk a munkálatok sikerét az által, hogy a csatornák elégtelen vezetőképessége miatt a vizek nem vonulhatnak le kellő időben. Ugyanez áll - talán még fokozottabb mértékben - a szivattyutelep költségére nézve is. Az elmélet azonban csak azon szempontok felől tájékoztat, melyek e kérdés megoldásánál figyelembe veendők: de hazánkban még nem áll elég adat és megfigyelés rendelkezésünkre az u n. tapasztalati tényezők meghatározására.
A levezetendő viz mennyisége függ: 1. a leeső csapadék mennyiségétől, 2. ennek mikénti eloszlásától, 3. az elpárolgás nagyságától, 4. a talaj geologiai alkotásától és művelésmódjától, 5. az időtől, mely alatt az összes viztömeg levezetendő.
Ami mindjárt az első pontot illeti, e tekintetben majdnem fontosabb a kivételek gyakoriságának és nagyságának, mint az átlagos mennyiségnek ismerete. A budapesti meteorologiai intézet följegyzéseiből számított 22 évi átlag szerint p. a 619 mm.-nyi évi csapadék rendkivül egyenletesen oszlik el; mert az év 12 hónapja közül 8-ban ennek menynyisége mindig 50 és 60 mm. közt váltakozik; csak kettőben száll jelentékenyen lejebb (jan. 37 és febr. 27 mm.) és szintén két hónapban (máj. és jun.) emelkedik néhány mm.-rel följebb. Ámde 1879 márc. és ápr. hónapjaiban a szokásos 100 mm. csapadék helyett 195;1881 ugyanazon hónapjaiban pedig 251 mm. esett. Mindkét esztendő nevezetes igen magas árvizeiről és káros belvizeiről. A 2. és 3. pont egymással összefüggésben van; mert nyáron 8-10-szer oly nagy a párolgás, mint a téli hónapokban és nálunk átlagban kétszerese a leesni szokott csapadéknak: ennélfogva a legbőségesebb nyári esőzésből is csak nagyon kevés belviz származik. A télen és tavaszszal leesett csapadéknak azonban csak 1/3 részét szokták elpárolgás címén levonásba hozni. A geologiai alkat is hasonló befolyással van a belviz keletkezésére: laza, homokos, vastag televényréteggel födött, mélyen fölszántott talajba a viz könnyebben beszivárog; kemény, agyagos vagy székes talajon ellenben a fölszinen marad. Előbbieknél a leesett csapadék felét, utóbbiaknál csak 1/4 vagy 1/5-ét lehet beszivárgás cimen levonni. A levezetésre felhasználható idő kérdése is rendkivüli fontos; mert ha ugyanazon vizmennyiséget rövidebb idő alatt kell levezetni, akkor nagyobb méretü csatornákra és vizemelő gépekre van szükség. E tekintetben irányadó, hogy a keletkezett belviz a gazdasági növényeknek ne ártson. Amely vidéken tehát rövid idő alatt nagy tömegü zápor szokott leesni, az hátrányban van a mögött. ahol az esőzések, ha tartósabbak is, de nem oly nagy tömegüek. Éppen igy ahol a téli levezetendő csapadék nagyobb szokott lenni, mint a tavaszi, ott a levezetésre hosszabb idő áll rendelkezésre: mert mentől hidegebb a levegő, annál tovább állja ki a növényzet kár nélkül a belviz által való elboríttatást. V. ö. Faragó Lipót: A belviz levezetése.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi