Bivalyvész
Bivalyvész (barbone dei buffali), a toroktájnak, nyaknak és néha a nyelvnek megdagadásával, magas lázzal s nehéz légzéssel járó fertőző állatbetegség. Olaszországban már 1816 óta ismeretes s ragályos torokgyuladásnak, mirigykórnak, tifusznak vagy lépfenének tartották, mignem 1886. Oreste és Armani kisérletei kiderítették, hogy a barbone ezekkel nem azonos. Magyarországon szintén régebben ismerik s a Királyhágón túl (Szeben, Maros, Torda, Brassó és Háromszék vm.) a nyári hónapokban a legelőn tartózkodó bivalyok között sokszor nagypusztításokat okoz. Leginkább az agyagos és mocsaras talaju vidékeken lép fel; első sorban a fiatal állatokat támadja meg, a 6 évesnél idősebb bivalyok ritkán kapják meg. E feltételes immunitás a fiatal korban kiállott betegség következménye. A fertőzés legtöbbnyire a bőr folytonossághiányain át történik, de a tápcsatornán át is létrejöhet a takarmány közvetítésével. Kisérletileg a gyomron át nem sikerül a fertőzés, azonban az istállózáskor előforduló esetek valószinüvé teszik, hogy ezen az uton is megkaphatják a betegséget, sőt talán a légző szerveken át is. Lefolyása igen gyors s az első tünetek után 6-24 óra alatt következik be a halál, de kivételesen 2-3 napig is eltart a betegség. A járvány 8-10 napnál tovább nem tart s a halálozási százalék 40-50. Magas lázzal, nagyfoku bágyadtsággal és a toroktáj megdagadásával kezdődik. A száj erősen nyáladzik, a légzés hörgült és gyorsult; az érverés 62-80, a hőmérsék 39.5-40.8°. A daganat az állcsucs, a fej, a nyak, sőt a lapocka felé terjed, feszes, tapogatáskor nem serceg, az ujjbenyomatokat nem tartja meg és fájdalmas. Ha a nyelv is dagadt, akkor a száj állandóan nyitott s a kilógó nyelv kékes vörös és kemény, a bendőmozgás és perisztaltika renyhe, a kérődzés szünetel, a has kis fokban duzzadt. A betegség utolsó stádiumában az állat állandóan fekszik, lábait elnyujtja, légzése felületes, gyors, szörtyögő vagy hörgő s a halált görcsös rángások előzik meg. A B. a fehér szarvasmarhákra, lovakra, sertésekre, házi nyulakra, tengeri malacokra, fehér egerekre és galambokra szintén átojtható, a tyukok és juhok ellenállóbbak, a kutya nem fogékony iránta. Természetes fertőzés utján azonban csak a sertésekre ragad át a felsorolt állatok közül s hasonló lefolyásu betegséget okoz. A B. ritkán végződik gyógyulással s kezelése kevés sikerrel kecsegtet. Célszerü a daganatok helybeli kezelése, skarifikálása és fertőtlenítése, továbbá a lázellenes és dezinficiáló szerek belső alkalmazása, azonkivül az egészségeseknek szigoru elkülönítése.
