Buzogány.
Buzogány. Régi magyar fegyver, bar nem a legrégebbiek közül való. A honfoglaló magyarság még nem ismerte; Bölcs Leo császár «Taktikája»szerint Árpád népének támadó fegyverei közé a nyil, kard és kopja tartozott,; az ősmagyar leletekben ezeken kivül ritkábban még csákány vagy fokos is előfordul, de buzogányt egyben sem találtak. A B. a XIV. század folyamán kezd a nyugati népeknél ismeretessé válni, nálunk valamivel előbb terjedhetett el s alighanem a XIII. század közepén letelepült kunok honosították meg, vagy pedig a tatárok. A neve mindenesetre arra mutat, hogy a törökségtől került hozzánk; a boszgán v. buszgán a. m. zuzó, romboló, ami teljesen kifejezi a fegyvernem tulajdonképeni rendeltetését. Ez egyszersmind mutatja, hogy vezéri vagy fejedelmi jelvényül való használata későbbi eredetü. Valószinüleg legelőbb az oszmán törökök alkalmazták a bizánci és nyugat-európai sceptrum mintájára s tőlük jött át hozzánk, midőn az erdélyi fejedelmelmek B.- t küldtek a fejedelmi székbe való beiktatásuk alkalmával. A M. N. Muzeum régiségtárában van egy pár ilyen, türkiszekkel kirakott stb. fejedelmi buzogány, többek közt egy II. Rákóczi György cimerével. Mind a mellett már egy 1512. képen (Arch. Ért. 1891, 391.) azt látjuk, hogy a XVI. sz. elején a magyar főuri viselet kiegészitő része a B. volt. A B.-nak többféle változata ismeretes; nálunk a legrégibb formája az u. n. tollas B., mely öt, hat vagy hét háromszögü lapból álló szárnyszerü kiágazással volt ellátva, ezeknél a fej idoma hegyére állított négyszöghöz hasonló; későbbi a gerezdes B., melynél a szárnyak szorosan egymás mellett vannak, ennél a fej körteidomu s ilyenek vagy gömbös fejüek voltak a török szultánoktól ajándékozott disz-buzogányok; egy más változat volt a tüskés B. vagy csatacsillag, melynek nálunk legrégibb emléke a XV. század kezdetéről való homoród-szent-mártoni falfestmény kun vitézeinek a buzogánya; a láncos B.-nál vagy láncos botnál a B.-fej egy lánccal van a nyéllel összekötve. (Arch. Ért. 1890. 403.)
