C
C. A latin ábécének harmadik betüje s eredetileg a görög r (gamma vagyis g) betüvel azonos, azért kezdetben a G hangot, de egyszersmind az ennek megfelelő kemény K-t jelölte. Amazt utóbb egy kis vonáskával különböztették meg a közönségesebb k hang jegyétől, melyre a c betüt tartották meg. De a régi kettős érték maradványa, hogy a Gaius és Gneus (Gneius) neveket később is mindig igy rövidítették: C., Cn. - Amely szókat c-vel irtak a rómaiak, azokat a klasszikus korban mind k-val ejtették, tehát Cicero Kikero volt, Caesar Kaesar stb. Ezt kétségtelenné teszik egyrészt az akkori görögök. mert ők ezeket mindig k-val irták másrészt pedig azok a német szók, melyeket már a régi korban vettek át a rómaiaktól (p. Kaiser a. m. Caesar, Keller a. m. cellarium). Csak a Krisztus utáni századokban kezdett a római köznép a k hang helyett e és i elótt cé-féle hangot ejteni. Később ezt a hangot Olaszország legnagyobb részében csé-nek; ejtették (p. cicere vagy ceci csicseriborsó, ciregia cseresznye), Franciaországban sz-nek stb. De a velencei olasz nyelvjárás a ce, ci szótagokat ce ci-nek ejtik, p. a börtön ott karcer, nem karcsere, az öt cinkve, nem csinkve. Velencéből került a c betü evvel a kiejtéssel mihozzánk és a szláv népekhez (a csé hangot a csehek s a horvátok c-vel a lengyelek cz-vel irják). A régi magyar nyelvemlékek egy része a cé és csé hangokat különbség nélkül c-nek vagy ch-nek vagy cz-nek irják. 1600 táján némelyek igy különböztették meg e két hangot: tzukor és czolnak. De a XVII. s XVIII. században leginkább ez a megkülönböztetés terjedt el: tzukor - tsolnak. A czukor és csónak irásmód csak mintegy száz év óta vált közönségessé. De az első helyett Kazinczy és Dugonics már száz éwel ezelőtt az egyszerűbb cukor irásmódot ajánlották s részben alkalmazták is. Ez az egyszerü c leginkább a XIX. század ötvenes évei óta terjed s legujabban mindinkább általánossá válik. V. ö. Helyesirás.
