Dácia, a római császárság idejében annak a területnek neve, mely a mai erdélyi felföldön, fel a radnai hegységig, keleten a Hargitáig terjedt s a mai Krassó-Szörény vármegyét s Kis-Oláhországot foglalta magában. D. hegyeit legelőször J. Coesar említi, azt állítván, hogy a hercyni erdő a dákok és anartok határán a Dunától balra fordul s nagy terjedelmével számos nép területét érinti. A Kárpátokkal még a Tiberius korában szereplő Strabo sincs tisztában s ő is mint Julius Caesar a Kárpátokat a hercyni erdő egyszerü folytatásának látja; ami nála annyival feltünőbb, mert különben a dákok és géták történetére, vallási és miveltségi viszonyaira igen becses felvilágosításokat közöl. Sőt Strabo helyrajzi tájékozatlansága odáig terjed, hogy a Marost a Tisztától nyugatra egyesíti a Danubiusszal, a Parisus (Tisza) pedig szerinte is, mint Herodotosnál, a Skordiskek közelében a hegyekről lehaladtában éri el az Istert, vagyis az Al-Dunát. Florus sem tud sokkal többet D.-ról, jóllehet Augustusnak a pannonok, szarmaták és dákok ellen viselt harcaiban részt véve, azokról közvetlen tapasztalatait irhatá meg. Azon feljegyzése azonban, hogy a szarmaták a síkságon kóborolnak, mig a dákok a hegyeket lakják, Dácia domborzati alakzatáról némi homályos fogalmat mégis nyujthat. Plinius Historia naturalisában a Dunától északra eső területek domborzatáról már helyesebb értesüléssel bir, bárha a Kárpátokban ő is a hercyni erdő folytatását látta s tulajdonképen a Közép- és Erdős-Kárpátokkal foglalkozik, oda fenn a Tisza és Maros között jelölve meg a sikságról elüzött dákok hazáját és menedékhelyét.
D. első szabatosabb leirója Cl. Ptolemaios (Kr. u. 150), bár ő sem nyerhetett távoli lakóhelyén, Alexandriában az akkoriban éppen virágzása tetőpontjára emelkedett tartomány hegy- és vizrajzáról részletesebb és alaposabb értesülést. Ptolemaios szerint D.-t jóformán minden oldalról természetes határok körítik, u. m. É-on a Dnieszter felső folyása és a Kárpátok vonala, nyugaton a Tisza, délen a Duna, keleten részben a Prut s azontúl a Dnieszterig vont mesterséges határ. D. első térképi ábrázolását az ugynevezett Peutinger-táblákon láthatjuk. A térkép a legnépesebb területeket s a Dunától kiágazó három utvonal erődítvényeit sorolja fel. A rajta előforduló 45 helynév s a fő útirányok kitüzése D. helyrajzának megbecsülhetetlen adalékává teszik, melyet sok tekintetben kiegészít a IX. sz.-ban Ravennában egy ismeretlentől szerkesztett s azért «ravennai névtelen» cim alatt emlegetett kozmográfia, mely öszszefüggésben fogyatkozásai s hibás folyónevei és tipográfiája dacára D. helynévtárához mégis adalékul járul s egyuttal arról is tanuskodik, hogy a Peutinger-táblaénál ifjabb keletü mintáról származik.
A legujabb korig menő történelmi és archeologiai vizsgálatok eredménye gyanánt, ha a telepek elhelyezését, főleg a tulajdonképéni erdélyi felföldre osztott katonai állomások egymásutánját a hadi utak irányát és kapcsolatait mérlegeljük, könnyen szembeötlik, hogy voltaképen az Érchegység képezte D. magvát s az egész hadi rend és elhelyezkedés ahhoz alkalmazkodott. A tartomány uthálózata az Al-Dunához irányulván, a mai Rajnánál (Lederata) füződött a nagy birodalmi uthálózatba. Odább keletre a Cserna torkolatától, vagyis a mai Orsovától indult a második főutvonal, mely az előbbivel a tartomány fővárosához nyíló mellékvölgy torkában, Zsuppánál (Tibiscum) egyesült. Jóval keletre az Olt mentén Oescustól nyerték kapcsolatukat Mézia, Trácia, szóval a Balkánvidék. Mindezen utak a Maros terén az aranyhegyek kulcsául szolgált Apulumnál (Gyulafehérvár) összpontosultak, jelezve: hogy oda helyezkedett az összes közgazdasági s ezzel kapcsolatos egyéb érdek. A D.-ba szolgáló sztrategiai ut nyilvánvalólag az Érchegység szolgálatára van rendeltetve s északkelet és kelet felé csak annyiban ágazik szét, amennyiben az aranyvidék védelmére előretolt hadállások s a külső területekről benyiló hegyszorosok őrizete igényelte.
Dácia legrégibb lakosságul Herodotos az agatirszeket (l. o.) mondja. Utánuk a Burivista alatt egyesült dákok tünnek fel a történelem szinpadán, aik az Augustus idejében bekebelezett Mézia pusztításával a császár haragját is magukra vonták. Augustus nem sok sikerrel küzdött ellenük s Tiberius kormányát nyiltan vádolák, hogy nem törődik a dák és szarmata támadásokkal. Nero idejében Tiberius Plautius Silvanus Aelianus, Mézia helytartója két légiójával a Duna egész vonalán rendet tud tartani s tekintélye még a Dnjeper melléki scithákig is elhat. A Nero halála után kitört belvillongások lekötvén a légiók egy részét, a roxolanok, bastarnok, dákok, szarmaták napról-napra növekvő vakmerőséggel nyugtalaníták Méziát s egy ilyen portyázásnál Gaius Fonteius Agrippa helytartó is elesik. Vespasianus figyelmét az Ázsiában duló háboruk kötötték le s a kiürült birodalmi pénztár lehetetlenné tevé a határőrség megfelelő szaporítását. Kénytelen vala tehát csapatáthelyezésekkel támogatni Mézia helytartóját s a drávavölgyi haderőt Carnuntum (Deutsch-Altenburg) és Vindobonába, a dalmáciait pedig a Kerka és Cettinától a Duna felé vezénylé s Méziában a megbizhatatlan nemzeti csapatokat feloszlatá. Csakhogy a dákok uj királya, Decebal a szomszédos törzseket is magához vonva, még nagyobb erővel csap Kr. u. 86. Méziára. Domitianus császár hamarosan a hely szinére sietett, Mézia uj helytartóját, Julianust állítá a hadsereg élére, aki Dáciába nyomulva az ismeretlen fekvésü, de Karánsebes táján keresendő Tapaenál Decebalt meg is verte s már Sarmizegthusát fenyegette, amikor hire futamodott, hogy a minden hihetőség szerint a dákok által felizgatott markomannok, quadok és jazygok Pannoniába rontottak s ott a LEG XXI RAP(ax)-ot felkoncolták. Domitian a két veszedelem közül a távolabbtól sietett szabadulni s Decebáltól súlyos feltételek alatt békét nyerve, minden figyelmét a pannoniai harctérre összpontosította, hol ő és utóda Nerva nagy véráldozattal végre a rendet helyreállították. Decebal maga is érzé, hogy a helyzet kényszerítő hatalma alatt megnyert béke tartós nem lehet s a természettől is jól megerősített D. összes átjáróit uj erődítésekkel igyekezett hozzáférhetetlenekké tenni. Nagy előrelátással a béke egyik pontjául szakképzett építészek, mérnökök, tisztek kikölcsönzését tevé s bámulatos ügyességgel tudá az érdekközösség szálait a szarmát lapály törzseinél terjeszteni. Szerencsétlenségére a Nerva által Kr. u. 97. adoptált Trajanusban végre a Nemezis őt is utolérte.
Alig foglalja el Trajánus 98-ban a császári trónt, a dunai határra siet s látva, hogy a dákok folyvást hadi készülődésekben sürögnek s felismerve Decebal merész terveinek veszélyességét, már a birodalom tekintélye érdekében is véget kivánt vetni annak az örökös izgalomnak, melyet Decebal fenyegető mozdulatai, lázító szövetkezései a Duna mentén támasztottak. Kr. u. 100-ra átmenőleg tehát szépen elkészítteté a Vaskapu-szoros sziklautját és 101 március idusán a harctérre indult. Tapenál került elhatározó ütközetre a dolog, hol Decebal kétségbeesett védelme dacára vesztes lőn. Trajanus az elfoglalt terület rögtönzött erődeiben elszállásolva hadait, Rómában telelt, mialatt a dákok a visszamaradt sereg szétrobbantásával próbálták feléjük hódítani a szerencse csillagát. Mind hasztalan s Trajanus 102. már a fővárosba vezető Bisztra völgyén ujjítá meg a támadást s Decebal nyomról-nyomra tovább üzetve, végre békéért könyörgött. A főváros római helyőrséget kapott és Trajanus méltó büszkeséggel kezdte viselni a Dacicus melléknevet.
Decebált azonban nem semmisíté meg teljesen e hadjárat s alig ocsudott fel a vereségek kábultságából, már a bosszu terveihez fogott. Ügynökei ismét szítani kezdték mindenfelé a lázítás tüzét s akik önként nem kinálták segítő jobbjukat, azokat erővel is szövetségbe kényszeríté. Igy a jazygok ott a Tisza-zugban a pannoniai őrség teljes tüzvonalából nem fogadván el a szövetkezés kockázatát, csakhamar érezni kezdték Decebal fenyítő kezét. Trajanus szövetségeseinek bántalmazásáért hadüzenettel felelt. Decebal hasztalan próbálta kiengesztelni a haragra lobbant császárt, ki 104-ben Rómát elhagyva, 104-105. Méziában személyesen ellenőrizé a mozgósítást s Apollodorus által Drobetánál (Turnu Severin) a hadműveletek nagyobb biztonsága okáért a Dunát áthidaltatá. A 3970 római láb (1056,72 méter hosszu) hatalmas hid 20 kőoszlopának roncsolékai csekély vizállásnál ma is eszrevehetők. És Decebal ellenállásának fokozódott szivósságával számolva, az első háboruban részt vett 4 légiót még hárommal erősíté meg. A tulerő fellépése megtette hatását a barbároknál is, kik közül a jazygok, szarmaták Decebal csábítgatásai dacára a rómaiakhoz csatlakoztak. A kétségbeesett Decebal orgyilkosokkal próbált kérlelhetetlen ellenfelétől szabadulni, ami még jobban elkeseríté Trajanust. A támadás több oldalról történt s mig a derékhad a Morava torkolatától Viminaciumtól (Kosztolácz) egyenesen a főváros ellen vonult, Hadrianus a Legio I Minerviával s a nagy hihetőség szerint Dorostorum és Troesmisből felvett csapatokkal a vöröstoronyi szoroson hatolt be. Decebal elvesztve fényes királyi székhelyét, utolsó mentsvárában is bekerítve látván magát, az üldöző lovasság szemeláttára kardjába ereszkedik, mig főbbjei méregkelyhet ürítve szabadulnak az elviselhetetlennek hitt szolgaságtól. A Sargetia (Szilágy) folyó medrébe rejtett királyi kincs is a győzők kezébe jut s Trajanus Kr. u. 106 késő őszén megtartja kápráztató diadalmenetét. Akkora volt az öröm, hogy 123 napig tartó ünnepeken ujjong a római nép, tizezer gladiátor mulattatá a világ minden részéből egész Indiáig Rómába sereglett tisztelgőket, emlékérmekkel hirdetve a diadalt és maga Trajanus is Nikopolis városát alapítja annak örömére. De legbecsesebb nyilvánulása vala a lelkesedésnek a Forum Romanumon Apollodorus által 29 paroszi márványtömbből felállított s 186 domborművével az első és második hadjárat változatos jeleneteit szemléltető, maig létező Traján-oszlop.
A félelmes dák szomszédság megsemmisítésével Dácia betelepítése kezdődött. A munkálat szakaszonkint és oly gyorsasággal haladt, hogy 110-re már a hadi utnak Kolozsvár körüli részlete is járható volt s a mérföldmutatók az akkorra jobbadán dák romokon, v. sztrategiai pontokon emelt várak és telepek távolságait készen felmérve hirdették s 110. D. Terentius Scaurianus (legatus Augusti progretor) a dák főváros helyén Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegethusa alapján ünnepélyesen leteheti. Trajanus fényes hadi sikerei, haderejének megsemmisítő tulereje annyira elrettentették a határon kivonult dákokat és szövetségeseiket, hogy a tartomány pacifikációja zavartalanul folyhatott. A határokat azonban mindenütt ellenséges elemek rajzották körül. A Duna-Tisza közén jazygok; az északi és keleti széleken a kiszorult dákok, roxolánok, a Kárpátokon kivül a karpok és már rokon népek szorongtak, ugyszólva a jelszót várva, hogy készen tartott fegyvereiket a távol idegenben melegházi növényként tengődő rómaiság ellen fordíthassák. És Dácia már előretolt helyzeténél fogva sem forrhatott szorosan oda a Duna vonala megett maradt birodalmi törzshöz s örökösen ki volt téve az elszakadás veszélyének. És alig is volt tartós része a béke áldásaiban. A szarmatákkal már az okkupáció után összeütközésre került a dolog. Hadrian alatt (117-138) a jazygok a roxolanokkal oly heves támadást intéznek, hogy a császár a kelet felől támadó roxolan királytól évi dijjal váltja meg a békét, csakhogy a jazygokkal, kiket Marius Turbó, Dácia és Pannonia együttes helytartója fékezett meg, annál könynyebben végezhessen. A veszedelem és rémület azonban akkora vala, hogy Hadrian már-már ki akará üríttetni Dáciát is, mint tevé Assziriával, Mezopotámia- és Arméniával, sőt a nagyszerü dunai hid lehordatásával is foglalkozott, amit ugyan sokan Trajanus iránti irigységre magyaráznak. Hadrián hátralévő évei mindazonáltal elég békességben folytak le s a nyugtalanság Antoninus Pius (138-161) kormánya kezdetén (139) ujult meg valószinüleg a kevésbbé benépesített keleti és délkeleti erdős végeken. E szerencsére idején elnyomott lázadási kisérlet ujabb hathatós ösztönül szolgált arra nézve, hogy ugy Antoninus Pius, mint utóda Marcus Aurelius (161-180) a városi elem erőstése által a tartomány konszolidációját siettették.
Ez a békés időszak a 167-ben kitört markomann háborukkal azonban hamar véget ért. A Pontus Euxinustól egész a Rajnadeltáig egymással kezet fogva, fegyvert ragadtak a határszéli habarok, mint a lacringek, burok, vandalok, victovalok, osok, bessek, roxolanok, bastarnok, alanok, peucinok és costobokok, kik aztán a karpokat és dákokat is magukkal ragadták. A védelem éle ugyan a szarmaták, a quadok és markomannok ellen irányult s a Duna völgyén Regensburgtól Szilisztráig kelle működni a római seregnek. A császári hadak balszárnyát Dácia és Mézia területén M. Claudius Fronto vezényelte, aki csak 168-ban nyomulhat Dáciába, hol azalatt az ellenséges portyázók mindent lángba borítottak. Oly váratlan és gyors vala a támadás, hogy a barbárság által legelőször körülrajzott aranybányavidék lakosságának alig vala érkezése féltettebb holmijainak elrejtésére s a szétrebbent bányászokból vajmi kevesen kerülhették ki a veszedelmet, miután az akkor elfalazott bányák egy része teljesen feledésbe ment s csak a legujabb korban hozta azok tartalmát ismét napfényre a szerencsés véletlen. A vöröspataki Szt. Katalin-bányában 1854. feltalált viasztáblák egyike 167 március 28-ról szól s ez egyuttal az összes eddig ismert viasztáblák közt a legfiatalabb keletü, ugyhogy a veszedelem kezdetét nyilván 167 ápril. v. május havára tehetjük. Ez elfalazott bányákon kivül jóformán Marcus Claudius Fronto cursus honorumát tartalmazó feliratunk végső sorai képezik a nehéz harcok irott emlékezetét. Eszerint a germánok és jazygok ellen 171-72. kelle síkra szállni valahol a Körös és Szamos vidékén ott éjszak felé a limes Dacicus vonalán s megszabadulásáért még Sarmizegethusa is feliratilag hálálkodik 172-ben patronusának és «fortissimo duci». A többi városok azonban majdnem megsemmisültek s évtizedek mulva ujulnak fel. Igy Napoca ( Kolozsvár) és Potaissa (Torda), mely Septimius Severus alatt virágzik fel. Apulum cannabéját Marcus emeli municipiummá s teljesen uj koloniát is telepít melléje. M. Claudius Fronto utódja Clemens, kiellen az északon lakozó dákok ismét követelőleg lépnek fel, pénzt és szabad letelepedést kivánva tőle. Ezeket a quadokkal kötött béke következtében Marcus Aurelius császár pénzén szervezett népszövetség verte ki, részben telepítéseket is eszközölve foglyaiból. Ekkor azonban az astingok lépnek fel hasonló követelésekkel Rhaus és Rhaptus vezerlete alatt a Clemens diplomáciai ügyességének köszönhető, hogy utóbb vejeiket, gyermekeiket kezességben hagyva a costobokok megfenyítésére eszközül ajánlkoznak. De a jutalomban valószinüleg csalódniok kelle, mert utóbb ismét Dácia ellen fordulnak. Csakhogy Clemenset leleményessége most sem hagyta cserbe, s a lacringok által háríttatja el a támadást, kéz alatt ezeket is az astingokkal semlegesítve. Igy aztán a lacringok is meghunyászodnak, sőt alázatos kérelmekkel járulnak Marcus elé, akinek feltételeit azután pontosan meg is tartották. Igy aztán lassankint Dáciában is helyreáll a nyugalom s a 167-175-ig számított első markomann háboruk borzalmainak vége szakad. A császár maga is nagyra volt diadalával s 176-tól Germanicus, 177-től Germanicus és Sarmaticus cimekkel vereti érmeit.
De a béke azért ujból rövid életü vala, mert annak feltételei a barbarokra is tűrhetetlenek valának, a birodalomra pedig szintén sulyos terheket róttak. A háboru ismét a Duna völgyéből indul ki s Pannonia és Dácia szenvedtek attól is legtöbbet. A támadás Pannoniára oly váratlan, hogy a két Quintilius, Pannonia legátusai kénytelenek sürgős segítségért folyamodni a császárhoz. Dáciában és az Al-Duna mellékén se volt kedvezőbb a helyzet. A császár tehát sebtiben fiát, Commodust nagykorusítva és meg is házasítva, 178 aug. 5. vele együtt besiet s Tarrutenius Paternus tábornokát jelentékeny haderővel előre küldi. A kocka tehát mindkét harctéren kedvezőre fordul s Ny-on a jazygok elválnak szövetségeseiktől, a vitézül harcoló quadokat pedig Tarrutenius Paternus keményen megveri. Hasonló szerencse kiséré Clemens és utódja Helvius Pertinax fegyvereit Dáciában, ugyhogy 179-ben az ellenségtől Dáciát és Méziát egyaránt megtisztítá s Dácia meggyérült helységeit 12000 szabad dák betelepítésével erősíti. A győzelmes harcok végét a nagy császár már nem érheté meg, mert 180 márciusában Vindobonában tábora közepén kiszenvedett s fia, Commodus a nagy véráldozatok kinálkozó gyümölcsei nélkül sietett a békét megkötni, csakhogy Rómába mielébb visszajusson.
E meggondolatlan lépés a birodalom ernyedtségének hitét éleszté fel a barbárokban, s ha Vespronius Candidus, Manilius Fuscus, de különösen Pescennius Niger, korának Septimius Severussal együtt legkitünőbb tábornoka, erélyükkel vissza nem riasztják, a minduntalan megujuló betöréseket meg nem torolják, a háboru tüze ismét lángra lobban. Nagy szerencsére Commodust a méregkehely nemsokára elszólítja a császári trónról s utóda Helvius Pertinax Dáciában töltött szolgálatai alatt szerzett tapasztalataival és vas erélyével fogott a helyzet javításához. De a szigoru fegyelmet sokalló pretoriánusok uralmának 85. napján őt is eltették láb alól. Ekkor a pannoniai légiók Didius Julianus gyámoltalan pénztőzsérrel szemben Septimius Severust kiálták ki császárul, ki teljes erélylyel fog Dácia elhanyagolt vámrendszerének ujjászervezéséhez s Méziában és Pannoniában is személyesen rendelé el a tartományok biztonságára vonatkozó reformjait. Szomoru fordulat áll be Caracallával (211-217), akinek trónralépése után megujulnak a markomannok és quadok határmozgalmai s csak évdijjal képes őket ismét lecsillapítani. 214. azonban a Közép-Duna vonalán megujul azért a háboru s ő is Carnuntumba teszi főhadiszállását, mint Marcus Aurelius, hogy a markomannok, quadok, jazygok szövetségét megtörhesse. Pannoniában rendre végez velök. A markomannokkal kibékül, a másik kettőt leveri és Dáciába siet, hol a dákok dulásait a Legio V. Macedonica és a Legio XIII. Gemina együttes erőfeszítései sem háríthatták el. Pillanatnyi szünet áll be, a dákok kezeseket adnak; de alig távozik Caracalla Tráciába, sorsára hagyván a tartományt, megujulnak a harcok s Maximinus trónraléptéig többé helyre sem áll a nyugalom. E bátor katona csakhamar megszabadítá a szerencsétlen tartományt a Caracalla halála óta rajta élősködő dák hordák garázdálkodásaitól.
III. Gordiánus idejében a karpok és gótok a Duna torkolatánál annyira tulsulyra jutottak, hogy Tyrast a Dnyeszter torkolatánál 235-ben felperzselték. A császár és apósa Méziába sietve, onnen rendezik Dácia határvédelmét, élénkítik a helyhatósági tevékenységet. Gordianus emeli Sarmizegethusát metropolissá s mint a Torma Károly Limes Dacicusában értelmezett nevezetes feliratból tudjuk (Corpus Inscript. Latin. III. 827), 239-ben még a limes Dacicuson kivül fekvő területek (regio trans vallum) is függési viszonyban állottak s a császárnak adót fizettek. Sajnos, nem sokáig érezheté D. Gordianus éltető, felemelő kormányát. Utóda, Philippus uralkodásának kezdő éveit e harcok töltik ki, aki csak tehette, Felső-Méziába menekült Dáciából. S a helyzet annyival nyomasztóbb vala, mert az előre törekvő gótok elől a karpok csakis Dáciába vonulhattak s tüzzel-vassal kénytelenek valának maguknak utat nyitni. Philippus személyesen sietett a szorongatott provincia segélyére s a germánokkal szövetkezett karpokat onnan kiverve, a határőrséget szaporítja, a vámrendszert megerősíti, Apulumot pénzverdével ajándékozza meg. Üdvös intézkedési pillanatra felvillanyozzák a sokat szenvedett tartaományt; Rómában a tanács 248. diadalmenettel ünneplé császárát. Philippus oly biztosra vette intézkedéseinek hatását, hogy a gótoknak kijáró segélypénzt is beszünteté. A hatás azonban éppen ellenkező vala; az anyagi kényszerüségükben végletekig vakmerő gótok Ostrogotha vezérük alatt Méziára vetik magukat, sőt Tráciába hatolnak s az ellenük küldött Deciust megverik. Decius látva, hogy katonáinak ernyedtsége okozta a vereséget, azokat elbocsátással akará büntetni, ami ujabb baj forrása leve, mivel a jobb erkölcsi érzületből kivetkőzött legionáriusok képesek valának az ellenséghez pártolva a gótok-, taifalok-, astingokkal egy sorban harcolni előbbi zászlóik ellen. Igy Ostrogotha még teljesebb győzelmet arat. Utódja, Kniva még nagyobb erővel készült fellépni. Ekkor a méziai légiók derék vezérüket, Deciust kiáltják császárrá általa remélvén a kétségbeejtő helyzet javulását, s bár Decius Philippust arról biztosítá, hogy amint Rómába juthat, önként leteszi a ráerőszakolt méltóságot, mégis háborura kerül a dolog s Mézia és Dácia helyőrsége uj császárja védelmére kénytelen fontos állásából kivonulni. Veronánál Philippus is életét veszti, fiát pedig utóbb a pretoriánusok Rómában gyilkolták le. Ez alatt a két őrizetlen hagyott tartomány a barbárok prédájává vált, ugyhogy Deciusnak nemcsak az egész tartományt kell ujból szerveznie, de még Apulumot, a XIII. légió főhadparancsnoksági székhelyét is ujra építteti s «Colonia Nova Apulensis» Kr. u. 250. Restitutori Daciarum méltán hálálkodhatik. Hanem a kitünő hadvezér és szervező szerencsecsillaga is épp oly hirtelen elhalványul. Kniva 70000 főnyi hordáit elébb Novetól és Nikopolistól elűzik, de midőn Philippopolis kirablását hegyi ösvényeken meg akará a császár előzni, azok hirtelen abbahagyják az ostromot s oly váratlanul lepik meg a hegyszorosokban gyanutlanul menetelő Deciust, hogy maga is nagy nehezen kerüli ki az elfogatást. Philippopolis kapuit pedig Priscus árulása megnyitván, a gótok addig dulják Macedóniát és Tráciát, mig az áruló Priscus váltságdija visszatérésre nem birá őket. Decius a mai Dobrudzsa területén akará utjokat állani, de Abrittusnál 251. Trebonianus Gallus árulása miatt csatáját és életét veszíté s igy árulója a mit sem sejtő tábor kegyelméből célját érte. Trebonianus a gótokat váltságdijakkal s a zsákmány átengedésével lekenyerezve, Rómába sietett. Ezt látva Kniva, ujra vérszemet kapott, betört Méziába, de M. Aemilianusban kemény ellenfélre találva, ki kelle vonulnia. Az örökös élet-halál küzdelmet vivó tartomány helyőrsége Aemilianus császárrá kiáltásában keresé szabadulását. De sem ő, sem utóda, Valerianus, nem tudták többé a békét helyreállítani. Az Aldunánál a legsiralmasabb helyzet fejlődött ki s bár a légiók emberfeletti erővel feszülnek a minden oldalról előrohanó népáradat ellen, a szétbomlást megakadályozni többé nem lehetett. A dáciai hadsereg Claudius parancsnoksága alatt 258 után már Méziába van rendelve, s a gótokkal folytatott harcoknak célját többé nem Dácia visszafoglalása, hanem a balparti várak megtarthatása képezi. Gallienus kormánya utolsó éveiben Dáciát tényleg elveszettnek hitték, bár jogilag Aurelianus mond le arról 271., midőn Zenobia ellen indulva, a balparti helyőrség szabad elvonulása s a rabszolgákul elhurcolt rómaiak elbocsátása feltételével a gótoknak engedi át D.-t. És ezzel összecsap a népvándorlás áradata Dácia felett s virágzó gyarmatainak még nevei is annyira feledésbe megy, hogy a büszke metropolis romjait szlávos «Gredistyének» nevezi a multakkal mitsem törődő utókor, s a többi városok, táborhelyek és községek neveiből is csupán a már Trajanus hódítása idejében közkeletü pár folyónév révén, mint Berzavia, Tsierna, Ampela határozhatnók feliratok hiányában meg egynémelyik hollétét. Hogy lehetne tehát itt a rómaiság folytonosságáról beszélni a népvándorláson innen?