Daktilus
Daktilus (gör.) a. m. ujj, magyar műszóval: 
lengedi, párosrészü, ereszkedő ütemfaj (versláb), melyben az egy hosszu tagból álló arzisra vele egyenlő időértékü, s két rövid tagból álló tézis következik:
lengedi, párosrészü, ereszkedő ütemfaj (versláb), melyben az egy hosszu tagból álló arzisra vele egyenlő időértékü, s két rövid tagból álló tézis következik:
e két rövid szótag egy hosszuba vonható össze (az ütem neve ilyenkor «spondeusz»), de az arzis nem szokott két rövid tagra felbontódni. A D. a négy főbb ritmusfaj közt a legjellemzetesebb. Ütemtere szélesebb, mint a szintén ereszkedő trocheusé, nagyobb mozgást fejthet ki, mig a trocheus mindig lépdel, a D. férfias erővel táncol; mozgása viszont nyugodtabb, mint a szintén párosrészü, de emelkedő anapesztusé, a sort mindjárt arzissal nyitja meg, benne mintegy nyugodt szilárdsággal lép föl, ugy ereszkedik le a tézisre s ereje érzetében halad tovább; a taktus két felének időbeli egyensúlya, az erős ütemrész felbonthatatlansága biztosítja az ütemforma állandóságát, mig a gyönge ütemrész változékonysága szabadságot kölcsönöz neki, igy a ritmus menete hol gyorsabb, hol lassúbb, de mindig nagy erővel árad. A görög költészetben a D. a legősibb ritmusfaj; főbb soralakjai a hexameter, pentameter, pentopodia, tetrameter, a csonka tripodia (a pentameter fele), melyek részint önállóan, részint szerkezetekben gyakran nagy epikai v. elegiai költemények versformáiként szerepeltek, vagy lirai költeményekben, illetőleg részletekben fordultak elő. Az utolsó ütem tézise rendszerint aprózatlan volt, hogy a sorvégző lassu ütem megállítsa a rohanó ritmust. - Más értéke volt annak a daktilusnak, mely bizonyos verssorokat trocheusi lábakkal vegyesen alkot, péld. Napkele | tet leve | rő ha | talma. Az ilyen D. a trocheusi lábak aprózásából keletkezett s értéke is annyi mint a trocheusé, tehát nem négy, hanem három nyolcad; prozódiai jelölése: ⎯ ∪ ∪, zenei értéke: 
.
.
Ez az u. n. ciklikus daktilus. - A német D. is általában páratlan részü, 3/4 időértékü ütem:
A modern daktilusi kompoziciók általán rövidebb soruak s az ujjongó öröm, vagy más élénkebb indulatok kifejezésére alkalmazzák őket, rövid lirai költeményekben, v. még többször hosszabb verses művek élénkebb részleteiben; nagyobb önálló költeményeket, p. époszokat a modern D.-okban nem irnak.
