Exsilium
Exsilium (lat.), tág értelemben véve: a hazán kivül való tartózkodás. A görögöknél részint törvényes büntetéskép szabták ki, s ha az állam közvetlen nem volt érdekelt fél, még bünügyben is szabadságában állt a vádlottnak az első törvényszéki tárgyalás után számkivetésbe menni, részint politikai rendszabály volt, nevezetesen politikai zavaroknál. Az előbbi esetben mindig atimiával és vagyonelkobzással volt összekötve, utóbbi esetben csak eshetőleg; az osztrakizmosz esetében azonban, mely semmikép sem volt büntetésnek tekinthető, soha; ezzel ugyanis oly férfiakat távolítottak el, kiknek jelenléte az államra veszélyesnek látszott. Törvényes visszatérés a számkivetésből csak néphatározattal volt lehetséges, amennyiben vagy megszünt a számkivetés oka, vagy az illető jóvátette vétkét s ekkor visszanyerte korábbi jogait és vagyonát. A rómaiaknál szintén megkülönböztetünk önkéntes és kénytelen számkivetést. Eredetileg nem volt valóságos kiutasítás, hosszu időn át a törvény nem büntetett egyetlen vétket sem exsiliummal; a köztársaság vége felé (63) a lex Tulla 10 évi E.-ot szabott büntetésül az ambitusra. Volt azonban egy faja a kiátkozásnak, az u. n. aqua et igni interdictio, vagyis a tüztől és viztől, az állami közösségnek e szimbolumától való eltiltás. Ez átok lehetetlenné tette a bünösnek a Rómában való megélhetést s kivándorlásra kényszeríté, mert római területen megszünt reá nézve a törvény oltalma, senki be nem fogadhatta, senki sem védelmezhette s bárki szabadon megölhette. Ez átkot a centuriák szerint rendezett comitiumok, később pedig a questiones perpetuae nevü esküdtszékek mondották ki sulyosabb vétségekre, mint p. felségsértés (crimen maiestatis), gyujtogatás (incendium), mérgezés (veneficium), erőszak (vis publica) s az illető elvesztette polgári jogait. A leges Porciae (Kr. e. 200 körül) óta bárkinek szabadságában állt az itélethozatal előtt önkéntes számkivetéssel kivonni magát a főbenjáró büntetés alól; utólag azonban az aqua et igni interdictio rendesen kimondatott, bár nem tudjuk mily alakban. Az E.-ba menő római bármely szomszédos városban tartózkodhatott, mint p. Tiburban, Praenestében egész a szövetséges háboruig; ez idő óta azonban el kellett hagyniok Itáliát s kényelmes volta miatt leginkább Massiliában és Athénben tartózkodtak. A számkivetésben élők egyébként teljesen szabadok voltak, akár más állam kötelékébe is beléphettek, csakis a római terület volt tőlük megtagadva s igy még a legnagyobb gonosztevőnek sem volt oka panaszkodni a törvény szigorusága miatt. A császárság három első századában az E. a deportáció és relegáció formájában valóságos számkivetéssé lőn. V. ö Mommsen, Handbuch der röm. Altert., 3. köt. 48. s köv., 140., 636. l., 698. l. 3. jegyz. (1888). Hartmann, De exilio apud Romanos ad Severi Alexandri principatum (1887).
