Fegyverek,
Fegyverek, harc-eszközök. Vannak támadó- és védő-F. A támadó F.-kel az ellenség harcosait, vagy harceszközeit teszik harcra alkalmatlanná, a védő F.-kel pedig az ellenség F.-einek hatása ellen óvják a harcosokat. A támadó F. kétfélék: szál-F., melyekkel csakis közvetlenül előttünk levő ellenséget sérthetünk meg, mint amilyen p. a vágó- v. szuró-kard, a szurony, a dsida, a fokos, a buzogány stb. és a távolrahatók, melyekkel a bizonyos távolságra levő ellenséget, vagy annak harceszközeit sérthetjük meg; ilyenek p. a parittya, a nyilazó ij, a régiek hajító gépei, a hajított lándzsák (pilum, aszagáj, kelevész stb.) s végre a lőfegyverek (puska, karabély, pisztoly, ágyu, mozsár stb.). A szál-F. vagy ütő-, v. vágó-, v. döfő-F. Ütő-F.: a bunkó, a buzogány stb.; vágó-F. a görbe kardok, a kétélü nagy egyenes kardok, a csatabárdok stb.; döfő-F. az egyenes döfőkard, a vítőr, a dsida, a szurony stb.; ütő-vágó-F. a csákány, a fokos stb. és végre vágó-döfő-F. az alabárd és több efféle fejszés lándzsaféle F. A védő-F. részint olyanok, amelyeket az egyes harcos használ saját testének födözésére, mint p. a pajzs, a sisak, v. egyéb a fejet kardcsapások ellen megvédő fejrevalók (huszár-csákó, a keletiek turbánja stb), a test-vértek stb., vagy pedig a védő-fegyverek olyanok, amelyek nem csak egy, hanem egyidejüleg több harcost vagy hadgépet képesek az ellenség fegyverhatásától megóvni. L. még Fegyverzet.
Az őskorban.
Az első fegyverek minden bizonynyal a fabuzogányok és a parittya-kövek voltak. Ezt követték a paleolit-korszak mandolaalaku, lándzsapengéhez hasonló pattintgatott kőeszközei, melyek azonban bármennyire alkalmasak is ugy védő mint támadó harcra, még mindig inkább az ipari és a mindennapi élet szükségleteihez megkivántató szerszámoknak, mint tulajdonképeni fegyvernek tekintendők. Ezekből lassankint kifejlik a tőr, nyilhegy és lándsavég még a kőkorokban, a buzogányból pedig a balta és fokos. Ezekhez járul a fémkorokban a tőrből fejlődött kard. Védő fegyverekre csak a bronzkor végén s a vaskor elején találunk támpontokat, bár valószinü, hogy eredetük messzebb nyulik vissza, de előbb, ugy látszik, romlandóbb anyagból készülvén, reánk nem maradtak. Ezek a paizs és sisak.
A régi magyaroknál.
A magyarság legősibb fegyvere a nyil volt, melyben kiváló jártasságot szerzett, s mint valamennyi közép-ázsiai és kelet-európai turán, különösen kitünt a lóhátról való nyilazásban; a pogánykori magyar leletekben előforduló nyilcsúcsok vasból készültek és szegben végződnek, melyet a könnyü fából készült szárba szurtak s fonállal körültekerve erősítettek meg. Szintén ősi fegyver a lobogós kopja, melynek legrégibb emlékeit a Jeniszei-menti sziklaképeken s u. n. Attila-féle nagy-szentmiklósi kincs egyik korsójának szarmata vitzén találjuk. A kissé görbe, keskeny penéjü, rövid, könnyü kard nem tartozik legősibb fegyvereink közé s a honfoglalás korában sem volt általánosan elterjedve, leleteink közül csupán a szolyvaiban, nemes-ócsaiban és székesfejérváriban fordul elő, találtak Bene pusztán is, de ez elveszett; az elnevezés perzsa eredetü s hozzánk valószinüleg a kelet-európai szkíta-szarmata elemtől került. A csákányt a régi magyar fegyverek közt nem említi Bölcs Leó császár, leleteink közül is csupán egyben, a székesfejérváriban fordul elő. A védelemre szolgált a ruhára varrt pikkelyekből álló vértezet, mely az ókorban egyformán el volt terjedve a kelet-európai szarmatáknál s az Altáji körül tanyázó törzseknél; a sodronyos ing csak a XII-XIII. sz. folyamán vált ismeretessé a magyarságnál; a sisak a csúcsos süveghez volt hasonló, az orrvédő vas ekkor még hiányzott, valamint a sisak aljáról lelógó sodronytakaró is; néha a sisakot azelőtt ezüst lemezzel bevont süveg helyettesítette, ilyen sisaklemezt aláltak Szolyván; a pajzs kicsiny volt s kerek, mint a keleti népeké és bizanciaké.
