Jatrokémia
Jatrokémia (gör. Iatrochemia), orvosi irány, amely Descartes deduktiv tanain alapulva az emberi szervezetet vegyészeti laboratoriumnak tartotta s az életjelenségek okául a testben levő nedveket (humores) s az ezek közt létrejövő vegyi folyamatokat vette fel. A jatrokémikusok iskolájának megtalapítója de la Boë (Sylvius) Ferenc, a lejdai egyetem tanára (1658). Az ő élettanában főszerepet a nyál, a hasnyálmirigy váladéka, mint savak, s az epe mint alj, játszottak. A nyálnak tulajdonította a gyomor-emésztést, a hasnyálmirigy nedve és az epe az ételpépet szerinte nyirkra és bélsárra bontja. A vér volt a főhelye azon végbemenő vegyi folyamatoknak, forrásoknak, erjedéseknek, amelyekből az élet és az egészség függöttek. Az agyban pedig a táplálásra fel nem használt vérből az u. n. «spiritus vitae» desztilálódott le, ami az idegeket érzékenyekké tette. A betegségeket v. a savaknak, v. az aljaknak tulsúlyra jutása okozta. Az epe lázakat, a savak dugulásokat, a savas hasnyálmirigynedv váltólázat, ha pedig az az epével helytelenül keveredve forrott föl, az igy keletkező éles gőzök (ahlitus) epilepsziát, ájulást, szivdobogást okoztak. Gyógyzereik főleg a savak, vértisztító, izzasztó, hánytató és hashajtószerek voltak. Sylvius sok követőre talált s iránya fennállott a XVII. sz.-on át, sőt a XVIII. sz.-ban is. A jatrokémikusoknak legnagyobb ellenségeik a jatrofizikusok voltak, kik élettanukban inkább a test szilárd alkatrészeit vették figyelembe. Szerintük az emésztés egyszerü őrlés, a melegség surlódás, az érzékenység az idegelemek rezgése volt, a sziv a szivatttyu, a csontok és izmok az emeltyü törvényeit követték. Megalapítói voltak Borelli János Alfonzo és Bellini Lőrinc pisai, Baglivi György római tanárok.
