Justinus,
Justinus, 1. (I.), bizanci császár, szül. Tauresiumban (Illiria) parasztszülőktől. Mint fiatal katona a konstantinápolyi testőrségbe került, annak parancsnoka lett, Anastasius halála után pedig (518) császárrá kiáltották ki. Nemcsak a tudományokvan volt járatlan (irni, olvasni sem tudott), de az uralkodásban is. Helyette Probus quesztor és J. unokatestvére, Justinianus (l. o.) uralkodtak, az utóbbit a császár társuralkodóvá fogadta és 4 hónapra rá elhunyt. Megh. 527 aug. 1.
2. J. (II.), bizanci császár, Justinianus császár nővérének, Vigilantiának fia, s 565. a nagy császár utóda, aki főtörekvését arra fordította, hogy az elégületlenséget eloszlassa, melyet elődje nagy adóival, kényszerkölcsöneivel és egyházi tulkapásaival okozott. Ezentul kevés dicsőséget aratott, a hivatalnokok zsarolásai a régiek maradtak, a persák rombolva törtek az országba, a longobardok elfoglalták Itália javát, avarok és szlávok dulták Görögországot. A beteg és gyenge elméjü császár nem tudott magán segíteni. 574. Tiberiust vette társcsászárul maga mellé, akinek 4 év mulva egészen átengedte a hatalmat és ugyanazon évben meghalt 578. okt. 5.
3. J. Marcus Junianus J., történetiró, aki valószinüleg Kr. u. a II., mások szerint a III. v. IV: sz.-ban kivonatot készített Trogus Pompejus világtörténetéből, mely kivonat azért becses, mert eredetije azóta elveszett. A J. műve nagy szerepet játszott a középkor tudásában, irójának életviszonyairól keveset vagy semmit sem tudunk. Első kiadása Rómában készült (1470); jegyzetes nagy kiadásai Frotschertól (Lipcse 1827-30, 3 köt.), Dübner és Johanneautól (Páris 1838, 2 köt.); a legujabb (iskolakönyv) Rühltől (Lipcse 1886). Ugyancsak Rühl dolgozta fel J. szövegforrásait (Lipcse 1872) és a középkorban való elterjedését (u. o. 1872).
4. J. Martir (a vértanu), egyházatya, szül. a 100. év körül Flavia Neapolisban (a régi Szichem Palesztinában). Először platonikus bölcselő volt, majd a kereszténység hive, anélkül, hogy régi irányáról lemondott volna. Az elkeseredett teologiai vitákat kiegyenlíteni igyekezett, támadta a gnosztikusokat és védelmezte a logoszról szóló tant. Rómában 150-160 közt megirta a keresztény vallás apologiáját, melyet a császárhoz intézett és mely a második apologia neve alatt ismeretes. Marcus Aurelius alatt még egy párbeszédet irt (a zsidó Tryphonnal). Nemsokára ezután (165) vértanuhalállal halt meg. Emléknapja ápr. 13. Munkáit utoljára Otto adta ki (3. kiad, Jena, 1876-tól kezdve). Monográfiákat irtak róla: Semisch (Boroszló 1840-42, 2 köt.); Aubée (Páris 1875); Engelhardt (Erlangen 1878) és Stählin (Lipcse 1880).
