Kálium,
Kálium, fémes elem, mely vegyületeiben mint egy vegyértékü, nagyon pozitiv gyök szerepel; jele K, atomsúlya 39,0. Mivel a fémes K. a levegőn igen gyorsan oxidálódik, a természetben szinállapotban nem is fordulhat elő. Vegyületei közönségesek. A legfontosabb K.-tartalmu ásványok a következők: a szilvit KCl és a carnallit (l. o.). Mint K.-szulfát a timsókőben, a természetes timsóban, továbbá a stassfurti sótelepben más szulfátokkal (MgSo4, CaSO4) kettős v. többszörös sókat képezve szintén előfordul. A természetes salétrom lényegében K.-nitrátból áll. Igen nagy mennyiségben előfordul a K. mint a szilikátok alkatrésze; ilyféle K.-ban bővelkedő szilikátok a K.-földpát, a K.-csillám stb. A tengervizben és a legtöbb természetes vízben K.-sókat találunk. A kristályos kőzetek elmállása révén sói a termőföldbe jutnak. Innen a növényekbe kerül, melyekben organikus savak K.-sóit (a sóskasavas, borkősavas K.) találjuk. A szárazföldi növények elégetése útján kapott hamu K.-karbonátban bővelkedik. Az állati szervezetben szintén találunk K.-sókat. E fémet először Davy állította elő 1807., a K.-hidroxidot erős elektromos batteriával elbontva. Manapság használatos előállítási módja az, hogy nyers borkövet elszenesítenek és az igy kapott tömeget, mely lényegében K.-karbonát és finom eloszlásu szén belső elegye, kovácsolt vasból való retortákban a fehér izzásig felhevítik. Ilyenkor a szén redukáló hatása folytán fémes K. képződik, mely a magas hőmérséken gőzzé alakul. A kifelé áramló K.-gőzöket alkalmas hűtőkészülékekben megsürítik. Az igy előállítoltt nyers K.-ot megtisztitás végett előbb petroleum alatt megolvasztják, azután vászonon átpréselik. A nyers K.-ot újból ledesztillálva, egészen tiszta készítményhez jutnak.
A K. ezüstfehér, nagyon fénylő fém. A levegőn azonban annak vizgőze és oxigénje hatására fényét azonnal elveszti és oxid kéreggel bevonódik. Ezért csak petroleumban tartható el. Még jobban beforrasztott üvegcsövekben, melyeket a leforrasztás előtt levegőüressé tesznek, vagy oly gázzal töltenek meg, mely a K.-ra nem hat. Közönséges hőmérséken viaszlágyságu, lehűtve törékeny. Fs. 0,865, op. 62,5 C°. A vörösizzáson zöld gőzzé alakul. A K. rendkivül erélyesen ható test s a negativ elemekkel erős hő és fény fejlődése közben egyesül. A levegőn közönséges hőmérséken is gyorsan oxidálódik, a hevítéskor meggyulad és ibolyaszinü lánggal elég. A vizre nagyon hevesen hat. Ha vizre K. darabkát dobunk, az ott azonnal megolvad és a vizen úszva, K.-hidroxiddá alakul, mely a vizben feloldódik. E kémiai átalakulást oly erős melegfejlődés kiséri, hogy a fejlődő hidrogén meggyulad és a K. gőzétől ibolyaszinüre festődve elég. Éppen ezért a K.-mal nagyon óvatosan kell bánnunk, mert nedves kézzel hozzányulva, veszélyes égési sebeket okoz; a K. és viz egymásra való hatásának észlelésekor is nagyon vigyáznunk kell, hogy meg ne sérüljünk.
A K., ugyszintén vegyületei a fénytelen Bunsenlángot fakó ibolyaszinüre festik; e láng indigóoldaton át bíborvörösnek látszik. a spektroszkóppal megfigyelve, különösen két vonalat látunk, egy sötétvörös, a másik ibolyaszinü. A K. vegyületei közül a K.-sók nagyfontosságuak, mivel legkülönbözőbb ipari célokra, továbbá gyógyszerül is használják őket. A K. sói, hacsak a savmaradék nem szines, szintelenek és vizben többnyire könnyen oldhatók. A nehezen oldható K. sók a savanyu borkősavas kálium és a K.-platiniklorid, miért is töményebb K. sóoldatokból a borkősav és a hidrogénplatiniklorid-oldat kristályos csapdékot okoz. A K.-nak mint alkatrésznek mennyiségi meghatározása többnyire K.-platinklorid alakjában történik.
