Keramika
Keramika vagy agyaművesség (l. a mellékelt szines képet), az agyagnak azon a tulajdonságán alapszik, hogy vizzel feláztatva gyúrhatóvá és formálhatóvá lesz, a formált tárgy pedig szárításkor alakját megtartja, égetéskor megkeményedik és vizben többé fel nem ázik. Az agyagnak ezt a sajátságát már az őskori népek ismerték és a cölöpépítmények maradványai között már is találuk a durva, korong nélkül készített agyagedényeket, melyeken egyszerü, bekarcolt, geometrikus rajzok már az emberi ízlés fejlődésére vallanak.
)
KERAMIKA.
1. Kályhacsepme Hirschvogel-tól. (Német munka a XVI. századból.)
15. Japáni Satzuma-tál.
9. Palissy-tál. (Francia fayence a XVI. századból.)
3. Perzsa fayence-tál. (XVI. század.)
10. Delfti váza. (Fayence a XVIII. századból.)
5. Spanyol-arabs majolika. (XIV. századból.)
4. Orion-fayence, u. n. Henri deux. (Francia munka a XVI. századból.)
12. Zománcos agyag-dombormű Lucca della Robbia-tól. (Firenze 1500.)
8. Urbino-tál. (Olasz majolika a XVI. századból.)
2. Pate-sur pate. (Angol porzellán Mintontól. XIX. századból.)
14. Chinai porcellán-váza.
11. Wedgwood-kanna. (Angol wedgwood-áru a XVIII. századból).
13. Meisseni porcellán-kanna. (Vieux Saxe. XVIII. századból.)
16. Német címeres kályha-csempe. (XVI. századból.)
17. Böttger-féle porcellán-kana. (XVIII. századból.)
7. Caffagiolo-csésze. (Olasz majolika a XVI. századból.)
6. Gubbio-tál. (Olasz majolika 1519-ből.)
A fazekaskorongot csak a vaskorszakban találták fel, de az egyiptomi gúlák falfestményein már ugyanolyan a korong, mint amilyent manap is használnak. Az agyaipar főleg Görögországban fejlődött, de az alakra nézve ma is mintaszerü görög és a későbbi római edény csak alacsony hőfoknál volt égetve és mázatlan, díszítésére pedig csak szines agyagokat (lásd Engobe) használtak (l. Agyagedények). A római világuralmat követő korszakban az agyagművesség Európában megint sülyedt, de Keleten - Persiában és Egyiptomban - új irányokban fejlődött. A persa és egyiptomi romokban találunk fehér alapu, szines mázakkal díszített edényeket és falburkoló lemezeket. Ezeknek fehér, homokos cserepén ólommentes, nátriumszilikátból való máz van. Ezt a persa faience név alatt ismeretes árut, milyent ma is készítenek Kis-Ázsiában és Indiában, a XIV. században Rodus szigeten persa foglyok is készítették és jellemzi ezeket a fehér alapon zöld, kék és vörös virágdísz (3. ábra). A faience tehcnikáját az arabok (mórok) sajátították el és Spanyolországban e technikát a legmagasabb fokra emelték. A mórok már ismerték az átlátszatlan ón-ólommázat, melylyel a sárga, meszes agyagból készített tárgyakat bevonták (lásd Faience) és rikító szineken kivül fémfényü festékkel (lásd Lüszterfestékek és Lüszteres edények) is díszítették (5. ábra). A mórok főképen Majorca szigeten foglalkoztak az agyagiparral és innen is származtatják le a későbbi majolika nevet. A móroktól az olaszok tanulták meg az agyagművességet, de az ónmázat nem ismervén, a szines agyagból készített tárgyakat fehér agyaggal öntötték le (engobozták) és átlátszó ólommázzal vonták be. Ezt az árut mezza-majolikának nevezzük. A voltaképeni olasz majolika (durva faience) gyártása csak a XIV. sz. közepén fejlődött, miután Lucca della Robbia mint szobrász leginkább zománcozott domborműveket készített (12. ábra), de tanítványai már többszinü edényeket és tálakat gyártottak. Olaszország különböző városaiban a majolika-festés bizonyos jellemző, a mesterket könnyen felismertető modorban fejlődött és ezeket a tipikus árukat az illető városok szerint szokás elnevezni, u. m. Gaffagiolo- (7. ábra), Siena-, Faenza-, Pesaro-, Urbino- (8. ábra), Gubbio-majolika stb. A Gubbio-majolikát jellemzi a fémfényü rézvörös (lüszter), melylyel ez az áru díszítve van (6. ábra). Az olasz majolika-ipar fénykora a XVI. közepéig terjedt. Ekkor a khinai porcellán lett ismeretes és a gyárak befolyása alatt fejlődött Németalfödön a delfti faience-ipar, mely leginkább csak a khinai porcellánt utánozta; Franciaországban pedig főképen a roueni, neversi, niedervilleri, strassburgi gyárak a porcellán modorában festett faienceokat készítettek. A német faience-gyárak közül a nürnbergi gyárak tüntek ki, hol ezt az ipart Hirschvogel honosította meg, a fősúlyt domborműves, szines kályhák készítésére fektetvén (1. és 16. ábra). A durva faience készítés a porcellán feltalálása óta folyton hanyatlott és a még a mult században hazánkban is létező gyárak (Holics, Tata stb.) mind megszüntek, csak egyes kisiparosok (fehéredényesek) készítenek még durva, ónmázas árut. A finom faiencet v. angol kőedényt megelőzte már Franciaországban a Palissy-áru és a Henri II. v. Oiron-faience. Palissy Bernát kiváló természetbuvár volt. Tőle származik az a domborműves, szines zománcokkal díszített áru, melyet Palissy-faiencenak nevezünk. Legismeretesebbek a 9. ábra alatti modorban, levelekkel, békákkal, gyíkokkal, kigyókkal és kagylókkal díszített tálak. Ugyancsak egyetlen a maga nemében a Henri deux- vagy Oiron-faience. Ez sárgás agyagból készített, ólommázzal bevont faience. A finom díszítményeket fémmintákkal nyomták az agyagba és a mélyítéseket barna és zöld agyagpéppel kitöltötték. Ezt az árut, melyből csak körülbelül 50 drb maradt reánk, az oironi kastélyban Cherpentier Ferenc készítette. Az Oiron-faiencet ma darabonkint 15-20,000 fr.-kal fizetik meg. A finom faience készítése Angolországból terjedt el s feltalálója Wedgewood Josia volt, ki szines agyagkeverékeket és 1759. fehér kőedénykeveréket talált fel. Burlemből Etruria faluba áthelyezett gyára ma is létezik és onnan terjed el a finom faience vagy kőedény gyártása, mely anyagból ma a közönséges használati árun kivül dísztárgyakat, modern majolikát is készítenek (l. Faience). A voltaképen Wedgewood-áru szines, rendesen kék v. olivzöld, kemény anyagból készült, melyre fehér, u. n. jaspistömegből finom domborműveket mintáztak. Ez az áru rendszerint mázatlan (11. ábra). Angolországban, Németalföldön és az Alsó-Rajna vidékén egészen önállóan fejlődött ki a kőanyagipar (Steinzeug). Ebből a kemény, sósmázzal ellátott anyagból leginkább domborműves korsókat és kancsókat készítettek. Ma az olcsó üveg kiszorította a kőanyagkorsókat és a kőanyagból leginkább csak technikai célokra szolgáló edények, csövek stb. készülnek. Khinában a porcellánt már Kr. e 185. találták fel. A legrégibb khinai porcellán fehér volt és csak későbben készítettek szines porcellánt is. Minden uralkodó család más-más szinü porcellánt használt, melyet csakis az udvar számára készítettek, de későbben a különböző néposztályok számára is meg volt határozva, hogy milyen porcellánt alkalmazzanak és kivitelre csakis a legközönségesebb áru került. A khinaiaktól a japánok tanulták a porcellángyártást, kik kevésbbé konzervativek lévén, inkább elsajátították az európai ízlést. A khinai porcellán különlegessége az u. n. repedéses porcellán (l. Craquelé). Ennek a porcellán mázában levő finom repedései hálózatképen vonják be a tárgyat. A craquelét a japániak is készítik leginkább faience-edényeken. a legértékesebb az u. n. satzuma-áru (15. ábra). Európában mmár a XVI. sz.-bn foglalkoztak a porcellán készítésével. Bountalini Bernát 1581. készített Firenzében Medici Ferenc Mária támogatásával üvegszerü porcellánt. Jobb eredménynyel dolgozott a francia Merin, ki 1690. Saint-Cloudban a fritte-porcellánt (porcellain tendre, vieux Sevres) találta fel. Chantillyben és Vincennesben is keletkeztek gyárak. Ez utóbbi a Manufacture royale címet nyerte el és 1756. Sevresbe helyeztetett át, hol ma is létezik a hires állami gyár. A puha porcellán különösen műtárgyak készítésére alkalmas és azért Sevresben, valamint Mintonnál (Angolországban) újból dolgoznak ezzel az anyaggal. Legszebb a puha porcellánból készített pasur-pate; a szines alapra fehér porcellánkeverékből mintázzák a finom domborműveket, melyeknek legvékonyabb részein áttetszik a sötét alap (2. ábra). A kemény földpátos porcellánt (pate dure) 1682. Böttger I. F. találta fel. Böttger alkémista volt és I. Vilmos porosz király az arany készítésével megbizta. A kudarctól félvén, Berlinből Szászországba szökött, hol a szász fejedelem őrizet alá vette, hogy mesterségét kihasználhassa. Arany helyett Böttger vörös-barna porcellánszerü keveréket talált fel, az u. n. Böttger-porcellánt (17. ábra). Későbben a hajporozásra használt kaolinban felismerte a fehér porcellán készítésére alkalmas nyers anyagot. A szigoru őrizet alatt levő Böttger az első porcellánt Drezdában készítette, de 1710. áthelyezték a gyárat a Meissen melletti Albrechtsburgba, honnan csak újabban tették át az új meisseni gyár épületébe. Az Albrechtsburgban a porcellán készítését nagyon titkolták, de egyes munkások mégis elszöktek, kiket a szomszédos államokban szivesen fogadtak. Ilyképen keletkeztek egymásután a bécsi, höchsti, berlini, szt. pétervári, nymphenburgi stb. állami gyárak, melyekből kiindulva a porcellán-gyártás ismeretes lett, ugy hogy már a mult század végén magángyárak is keletkeztek. L. Magyar agyagipar.
