Koronázás,
Koronázás, a középkor szimbolikus jogi életéből ered és jelképezi az uralkodói hatalom átszállását valamely természeti személyre. Több államban csak puszta szertartás, mig máshol nagy közjogi jelentéségre emelkedett és ezt a magyar alkotmány napjainkig megőrizte. Hazánkban a K. a trónralépés kiegészítő része, betetőzése, mely nélkül a trónralépés jogilag befejezettnek nem tekinthető, de emellett az alkotmány biztosítására is különösen szolgál; a király ekkor az alkotmányra esküt tesz (l. Királyi eskü) és biztosítására hitlevelet (l. Királyi hitlevél) ad ki; továbbá a király csakis a K. után gyakorolhatja egész teljében uralkodói hatalmát, nevezetesen a törvények szentesítésének és a kiváltságok osztogatásának jogát, valamint csak a koronázott királyt tekintik törvényes, alkotmányos királynak, mint ahogy ezt már Werbőczy is kifejezte. A K. alkotmányunk szerint országgyülésileg történik, ami azt a régi elvet jelenti, hogy a közhatalmat az országgyülésileg megjelent nemzet ruházza az uralkodóra és ámbár a trónörökösödési törvények (1687. II., III.; 1723. I., II., III.) az örökösödés rendjét előre megállapították és igy az utód jelenleg ez alapon lép a trónra, de azért ma is az országgyülés feladata megvizsgálni, hogy az örökösödési törvényekben kikötött feltételeknek elég tétetett-e? valamint ugyancsak ő terjeszti a király elé elfogadásra a királyi hitlevél és eskü szövegét. Ez értelemben tehát mondhatjuk, hogy a trünralépésnél a K.-ban a nemzet hozzájárulása nyer kifejezést. A K. nálunk a királyság kezdetével egykoru, de azért csak a trónörökösödési törvények irják elő kötelezőleg. A királyválasztási időkben a nemzetnek mindig volt alkalma a K.-t a választási feltételek közé bevenni, másrészt meg a királyok saját érdekükben is sürgették, mert az biztosított legjobban a netaláni ellenkirálylyal, illetőleg annak választásával szemben. A K. ideje sem volt közelebbről megállapítva és csakis, miután II. József nem koronáztatta meg magát, rendelkezik az 1791. III. t.-c. akként, hogy a trónralépéstől hat hóra történjék; székhelyül pedig jelenleg Budapest, mint az országgyülés székhelye szolgál. A K.-nál a főszerep az esztergomi érseket, az ország primását és a nádort illeti meg. Ha a nádori állás üresedésben van, az országgyülés saját kebeléből küld ki egy megbizottat, ki a nádort helyettesíti. Egyébként pedig a szokás által szabályozott szertartás lefolyása a következő:
A király a K. napján az országgyülés és udvara kiséretében a koronázási templomba vonul. Ez ünnepélyes menet alkalmával előtte viszi a nádor a koronát, az országbiró a királyi pálcát, a horvát bán az arany almát, a főpohárnok Szt. István kardját, egy főpap a kettős keresztet, a tárnokmester egy kisebb keresztet, a főkamarásmester egy másik kis keresztet, a főkamarásmester egy másik kis keresztet és végre tiz főúr az ország tiz zászlaját: Magyar-, Horvát-, Szlavon-, Dalmát-, Bosnyák-, Szerb-, Bolgár- és Kun országok, Galicia és Lodoméria zászlóit. A templom kapujában az esztergomi érsek, az ország primása a szolgálattevő papsággal fogadja és a főoltár mellett levő trónhoz vezeti, a főoltár előtt rövid beszédet intéz a koronázandóhoz az ország helyes kormányzásáról, melynek befejeztével a király az egyházi esküt leteszi, isten egyházának és jogainak védelmet fogadva. Erre a papság az elirt egyházi imákat elmondja, a primás pedig a királyt jobb vállán, karján és mellén szentelt olajjal felkeni. Majd kezdetét veszi a nagy mise és a király a nép felé fordulva, Szt. István kardjával három vágást tesz, annak jeléül, hogy a vallást, bárhonnan jövő támadással szemben megoltalmazni kész. Az episztola és evangelium között pedig az oltár felső lépcsőjére térdel és a primás a nádor segédletével fejére teszi a szt. koronát. A királyválasztás idejében a nádor a néphez fordulva háromszor kérdezé: «akarjátok-e, hogy a jelenlevő N. N. Magyarország királyává koronáztassék?» Mire a felelet volt: «Akarjuk, éljen a király!» Jelenleg pedig a kalocsai érsek szólítja fel a primást e szavakkal: «Főtisztelendő atya, a kat. anyaszentegyház kivánja, hogy a jelenlevő N. N.-t Magyarország királyi méltóságára emeljétek». A primás kérdezi: «Méltónak és hasznosnak vélitek-e őt e méltóságra?» A kalocsai érsek válaszol: «Tudjuk és hiszszük, hogy méltó és hasznos isten egyházára, az ország kormányára.» A korona feltétele után a király jobb kezében a királyi pálcával, baljában az aranyalmával, a primás és a zászlós urak által a trónhoz vezettetik, hol a primás e szavakat intézi hozzá: «Tartsd meg e helyet, amelyet eddig az örökösödés jogán birtál!» A nádor pedig a nép felé fordulva kiáltja: «Éljen a megkoronázott magyar király!» Erre éljenzés, ágyudörgés és harangzúgás közt felhangzik a hálaadó ének (Te Deum). a mise befejeztével a király teljes koronázási díszben, nemzeti szinü posztóval bevont úton kiséretével gyalog egy másik templomba vonul s ekkor az utána lóháton menő pénzügyminiszter (hajdan a tárnokmester) a nép közé arany és ezüst pénzt szór. A templomba érve, a trónra lép és a nádor által felhivottakat jobb vállukon Szt. István kardjával háromszor érintve, aranysarkantyus vitézekké avatja fel. Ennek megtörténtével a király lóra ül és a szintén lóra ült egyháznagyokkal, főurakkal, valamint az említett kiséretével a zászlók elővitele mellett az e célra kijelölt térre megy, ahol emelt állványon, a szabad ég alatt esküt tesz az alkotmányra; ezután ismét lóra ül és egész kiséretével a koronázási dombhoz vonul, melyre egyedül felvágtatván, négy vágást intéz a világ négy része felé, annak jeléül, hogy az országot bárhonnan jövő ellenségtől megvédeni kész. Végre befejezésül következik a koronázási lakoma, melyen a koronázási díszben asztalhoz ülő királyt a zászlós urak szolgálják ki. - A királyné is megkoronáztatik, még pedig ha a király koronázásakor már nős, ez alkalommal. Hajdan a királyné K.-a ugyanazon szertartásokkal történt, mint a királyé, de újabban, különösen I. Ferdinánd óta több eltérés van. A felkenést a primás végzi, aki azonban a szt. koronát a királyné vállához érinti és a tkp. K. a házi koronával történik, melyet a veszprémi püspök, mint kancellárja tesz a királyné fejére. V. ö. Ferdinándy G., A koronázás és közjogi jelentősége (Budapest 1893).
