Lányi,
Lányi, 1. (Jakobi) Bertalan, jogtudós és jogi iró, szül. Hibbén (Liptó) 1851 márc. 21. Iskoláit Liptóújvárt, Késmárkon, Miskolcon, Iglón és Eperjesen végezte. Tanulmányainak befejezése után a kir. kincstári jogügyek igazgatóságánál mint fogalmazó-gyakornok nyert alkalmazást. 1873. letette a köz- és váltóügyvédi vizsgát. Azután az ügyvédi pályára lépett s 1873-1884. Liptószentmiklóson ügyvédi gyakorlatot folytatott. 1884. a birói pályára lépett s mint a rimaszombati kir. törvényszék birája, főleg a bányaügyi törvénykezés, valamint a bányatelekkönyvi intézmény fejlesztése körül buzgólkodott. 1889. a budapesti kir. itélőtáblához kisegítő biróul hivták be, 1890. pedig ugyanoda rendes biróvá nevezték ki. Részt vett a bányatelekkönyvi rendtartás kidolgozása végett 1890 folyamán megtartott szaktanácskozmányban, utóbb pedig megbizást kapott a bányajogi kodifikáció alapelveinek rendszeres kidolgozására. 1891. az igazságügyi minisztériumban mint törvényelőkészítő nyert alkalmazást s ebben a minőségben részt vett Szilágyi igazságügyminiszter majdnem mindenik igazságügyi reformmunkálatában. Tagja volt annak a szaktanácskozmánynak, mely 1892. és 1893. a sommás eljárásról szóló törvény tervezetét tárgyalta; midőn pedig a javaslat törvényerőre emelkedett, Szilágyi igazságügyminiszter megbizta a törvény életbeléptetésére és végrehajtására vonatkozó munkálatokkal. E végből a miniszter megbizásából hosszabb tanulmányutat tett Németországban és Svájcban; elkészítette az új ügyviteli szabályok és a többi életbeléptetési és végrehajtási rendeletek tervezeteit s ugyancsak a miniszter megbizásából gyakorlati kézi könyvet irt, mely Útmutatás címe alatt közkézen forog. Ő dolgozta ki az osztrák igazságügyminiszter megbizottjával együtt a Konstantinápolyban felállítandó konzuli főtörvényszék szervezetének szabályzatát s a többi életbeléptetési és végrehajtási rendeletek tervezeteit. 1895. miniszteri tanácsossá nevezték ki. 1883-86. felügyelője volt a hibbei evangelikus egyháznak, s 1893 óta birája a magyarhoni ág. hitv. evang. egyház egyetemes törvényszékének. 1889 óta tagja a budapesti ügyvédvizsgáló bizottságnak. Az irodalommal korán kezdett foglalkozni. Már 1867. több cikket irt a Képes Ujság és Jó barát címü lapokba. 1872. társszerkesztője volt az Eperjesen megjelent, ottani első magyar lapnak: a Felvidéki Lloydnak. Nagy része volt az 1877. Liptószentmiklóson megjelent, ottan első magyar lap, a Tátravidéki Hiradó alapításában és szerkesztésében. Fiatalabb éveiben a zenét is kultiválta. Több szerzeménye nyomtatásban is megjelent s ezek közt nagyobb figyelmet keltett a Bucsu és Viszontlátás címó zenekölteménye, mely 1870. jelent meg. Nagyszámu cikkein kivül, melyek a különféle hirlapokban, a jogi szaklapokban és a Pallas Nagy Lexikonában jelentek meg, nagyobb móvei a következők: Az ügyvéd mint meghatalmazott (1879); Az elidegenítési és terhelési tilalom (1889); Az átadás, mint az ingókra vonatkozó tulajdonszerzés kelléke (jogászgyülési vélemény, 1889); A bányászati célokra kisajátított területek telekkönyvezése, különös tekintettel a bányavasutakra (1890); A bányamivelési jog önállósága szemben a földtulajdonnal (1891); A sommás eljárásról szóló törvényjavaslat igazságügyi politikai jelentősége és alapelvei (1892); Útmutatás a sommás eljárásról és a fizetési meghagyásokról szóló törvények gyakorlati alkalmazására (1894 és 1895).
2. L. Ernő, zeneköltő és iró (1884-ig Langsfeld Ernő) szül. Budapesten 1861 jul. 19. Zenei tehetségét anyjától örökölte, aki első zongora oktatója is volt; ifjabb éveit Németországban töltötte, a müncheni konzervatoriumon Wüllner és Rheinberger voltak tanárai. 17 éves kora óta szinházi karnagy volt. Miskolcon, Kolozsvárt stb. működött s néhány évi tevékenység után mint már országszerte ismert dalszerző lépett a budapesti országos zeneakadémia növendékei közé, hogy oklevelet szerezzen. Egy évig a magyar királyi operaháznál korrepetitor volt; 1892 óta az egri székesegyház karnagya. Zeneműveivel pályadíjat nyert az Apollo zeneműfolyóirat szerkesztőségétől (Sóhajtás, férfikar), a soproni irodalmi körtől (férfikar), szabadkai dalegyesülettől (Piros rózsa, férfikar), három első díjat egyszerre a debreceni dalegyesülettől (Népdal-egyvelegek férfikarra), dicséretet egy stuttgarti pályázaton (600 pályaművel szenben; sajnos, a Begräbnis-gesang címü megdicsért karének a németek iráshibája miatt Lange Ernő név alatt jelent meg. A nép közt széltében elterjedt dalai közt a legkiválóbbak: Ne sírj Kossuth Lajos; Volt nekem egy szép kedvesem; Hej more, more; Elmennék én, de nem tudom hová, hová; Kedves babám, mért vagy olyan szomoru. Megjelent egy férfikara zenekari kisérettel: Ez a világ amilyen nagy; egy Ave Maria szoprán hangra, zenekar és obligát gordonka kiséretével; Egy gondolat bánt engemet, férfikar, és számos népies ízü dala kisebb csoportokban, énekre és zongorára; Fülemile-toborzó, Bácskai lakodalom stb. zongorára. Az országos zeneakadémia kiadta két karénekét: Adoramus Te, és Népdal-egyveleg (a capella). Külföldön megjelent zeneművei: Aus der Einsamkeit (6 zongora-darab); Ave Maria (vegyes kar); Charakterstücke (2 füzet, zongorára); Nachtmusik (éji zene, magyar stilban, zongorára), mind a lipcsei Breitkopf és Härtel cég kiadása.
3. L. József, kat. pap és iró, szül. Német-Prónán (Nyitra) 1868 jun. 29. Besztercebányai egyházmegyei áldozópap, jelenleg az egyházmegyei hivatal levéltárnoka és püspöki szertartó. Tanulmányait a budapesti egyetem hittani karán végezte. Irodalmi működése: Az egyházi festészetről (Budapest 1888); Az Itala és Vulgáta (a budapesti tud. egyetem hittud. karától pályadíjjal jutalmazott értekezés, u. o. 1890); A szyr, khald és arab diakritikus jelek (ugyanazon kartól pályadíjjal kitüntetett értekezés, 1891); Nabukodonozor büntetése (1891); Az eskü kánonjogi szempontból (doktori felavató értekezés, Besztercebánya 1894).
4. L. Károly, kat. egyházi történetiró, szül. Bakabányán 1812 dec. 12., megh. Egbelen 1856 máj. 23. Tanulmányait a pesti központi papneveldében, mint esztergom-főegyházmegyei növendék elvégezvén, 1837 okt. 26. pappá szenteltetett s mint segédlelkész Máriavölgyben működött. Majd Pozsonyban s utána Esztergomban tanár lett; a m. tud. akadémia 1847. levelező tagjává választotta. Művei: A magyar föld egyháztörténetei (az akadémiától 100 arany jutalmat nyert, Pozsony 1844. újabban átdolgozta Knauz, Esztergom 1866); Magyarok háznépe (jutalmazott pályamű, Pest 1843); A magyar nemzet történetei (Pozsony 1845); A magyar kath. Clerus érdemei (a pesti egyet. hittudományi karától jutalmazott pályamű, u. o. 1848); A boldogs. Szűz máriavölgyi csodaképének eredete (hely és év nélkül); Keresztény kath. hittanítmány (Pozsony 1843); A magyar alsó táblai Clerus szavazatjogának története (Pest 1847); Török uralkodás magyar földön (kéziratban maradt); Szkyth rokonságok és történetek; Mehádia, mint Róma emléke; Pécsnek legrégibb századai (archeologiai munka); A nádorokról (Hédervári Lőrincig, 1447-ig); Erzherzogin Marie von Oesterreich; De veteribus arcis Strigoniensis locis sacris (1853); Vázlatok a magyarországi tábornokok történetéhez (Religio 1853. évfolyam). Azonkivül számos tudományos értekezés, költemény; két német és három tót mű.
