Mezőgazdaságtan,
Mezőgazdaságtan, a mezőgazdaság körébe vágó összes ismeretek rendszeres foglalatja. Körébe egyrészt a mezőgazdasági termeléssel járó különféle technikai műveletek végrehajtásánál követendő eljárások, másrészt a gazdaság berendezésénél és vezetésénél követendő ökonomiai elvek ismertetése tartozik. E kettős követelménynek eleget teendő, a M. két részre oszlik: a technikai vagy műszaki részre, mely termeléstannak és az ökonomiai vagy üzleti részre, mely üzemtannak neveztetik. A termeléstan csak a termelés mikéntjével foglalkozik, tekintet nélkül a jövedelemre. Kimutatja, hogy bizonyos növényi, állati és mellékipari termények mily módon, minő eszközökkel és berendezésekkel állíthatók elő, különös tekintettel a termelés mennyiségének és minőségének lehető fokozására. Tárgyai sorába a növénytermeléstan, állattenyésztéstan és gazdasági iparüzlettan v. technologia tartozik. A termeléstan tételeit közvetlenül gazdasági tapasztalatokból és észleletekből meríti, tehát tapasztalati tudomány, tételei megállapításánál azonban a természettudományokra támaszkodik és azért a termeléstant alkalmazott természettudománynak is szeretik tekinteni. Az üzemtan pedig a gazdálkodásnál lehető nagy, biztos és állandó jövedelem elérése céljából követendő elveket tárgyalja. Tételeit szintén a gazdasági gyakorlatból meríti, tehát szintén tapasztalati tudomány, azonban tételei megállapításánál a közgazdaságtanhoz folyamodik s törvényei levezetésénél annak módszereit követi. Tárgyai sorába a jószágberendezés- és kezeléstan, a gazdasági számvitel-, becslés- és kereskedelemtan tartoznak. Az üzemtan és közgazdaságtan között fenforgó viszonyból kifolyólag az üzemtant alkalmazott közgazdaságtannak is szokták tekinteni, e szerint tehát a M. nem lenne egyéb, mint alkalmazott természettudomány és közgazdaságtan. Ez a felfogás azonban téves. Mert habár kétségtelen, hogy a mezőgazdasági termelés fejlettségének jelenlegi fokát nagyrészt a természettudományok haladásának köszönheti, hogy másrészt a közgazdasági ismeretek terjedése felette üdvösen hatott a termelés okszerübb szervezésére, a tőke s munka produktivebb kihasználására s a termények jobb s biztosabb értékesítésére, mindazáltal kétségtelen az is, hogy természettudományi és közgazdasági ismeretek magukban véve még a legegyszerübb gazdaság okszerü kezelésére sem képesítenek. E feladat megoldására csakis a gazdasági gyakorlatból merített speciális szakismeretek képesíthetnek s ezeket rendszerbe foglalni, épp ez a M. feladata. A M. ennélfogva egészen önálló, a mezőgazdasági tapasztalatok és észleletek kimeríthetetlen forrásából eredő eredeti, bár nálunk még kellően nem méltatott tudomány, mely, habár a természettudományokra és a közgazdaságtanra támaszkodni kénytelen, mindazáltal amazok kiműveléséhez hasonló arányban járult hozzá, mint azok a M. kiműveléséhez. Igaz ugyan, hogy az ó- és középkorban, sőt egészen századunk elejéig a M. teljesen az empiria terén mozgott s minden tudományos megokolást nélkülözött, de ezen nincs mit csodálkozni, ha a természettudományok s a közgazdaságtan akkori fejletlenségét tekintjük. Azonban azóta a M.-t tárgyaló szakirodalom a legkiválóbb természetbuvárok és nemzetgazdák: egy Boussingault, Liebig, Wolff E., von Thünen, Roscher, Thaer, Koppe, Seltegast, Kühn és mások vállvetett közreműködésével hatalmasan meg izmosodott és terebélyes tudományággá fejlődött.
